ÖRKÉNY-PARAFRÁZISOK
A koronavírus járvány miatt kialakult veszélyhelyzet mindnyájunk életét, megszokott életvitelét, szokásait átrendezi. A korántsem tréfára alkalmas helyzet abszurditásait segíthet elviselni Örkény István világlátása. Ezért ajánljuk fel olvasásra a MAZSIKE és a Tevan Alapítvány 2012-ben kiadott 2x1perces novellák című kötetének eredeti Örkény novelláit és egy-egy ismert kortárs szerző általuk ihletett parafrázisát. Minden héten egyet.
Örkény István: Budapest
A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd.
Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz.
Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a gyermekjátszóterek homokozóiban; ezalatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, az összes bőrdíszmű-árut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat; ötször is lefial egy
esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet.
Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az
ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviáta került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn is átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.
De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”
Dragomán György: Rutinfeladat
A szerző nem egy kiválasztott Örkény-egypercesre írta szövegét, hanem az Örkény-egypercesek egészére, azon belül is különös tekintettel Örkény István: Budapest című írására.
Az egyiken sötétkék öltöny volt, a másikon fekete. Ez volt az egyetlen különbség, ettől eltekintve akár ikertestvérek is lehettek volna.
– Ne tessék haragudni – mondta a sötétkék öltönyös, de lehet, hogy a fekete öltönyös volt, már nem emlékszem – velünk tetszik jönni egy percre, nagyon szépen kérem.
– Hogyne – mondtam –, hogyne.
Időm volt még bőven, a kapu fölé az volt kiírva, hogy majd csak negyven perc múlva kezdődik a beszállás, úgyhogy szépen becsuktam a könyvet, amit olvastam, pont ott tartottam, hogy „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”
Kicsit tétován állhattam, mert a fekete öltönyös rám szólt.
– A csomagját is hozza, legyen olyan drága.
– Nincs csomagom – mondtam.
– Egyáltalán nincs kézipoggyásza? – kérdezte a sötétkék öltönyös.
– Nincs – mondtam.
– Mért nincs? – kérdezte a fekete öltönyös.
– Nem szeretem a kötöttségeket – mondtam.
– Hallod? – kérdezte a sötétkék öltönyös a fekete öltönyöst. – Nem szereti a kötöttségeket.
– Hallom – mondta a fekete öltönyös. Egymásra néztek, összemosolyogtak.
– Na menjünk – mondta a sötétkék öltönyös. Mentem, de előtte azért gondoltam, megkérdezem:
– Már ne haragudjanak, de kik maguk?
– Dehogy haragszunk – mondta a sötétkék öltönyös.
– Már hogy is haragudnánk – mondta a fekete öltönyös, aztán közelhajolt, úgy, mint aki szájon akar csókolni, de nem, csak átölelt, a fülembe súgta – Biztonsági szolgálat, csókolom.
– Tiszteletem – mondta a sötétkék öltönyös.
– Elnézést a zavarásért – mondta a fekete öltönyös –, ez egy egyszerű rutinfeladat.
– Nem szeretnénk sokáig rabolni a drága idejét – mondta a sötétkék öltönyös -, arról lenne szó, hogy figyeltük az előbb, ahogy átjött a fémdetektor kapun, nagyon rutinosan csinálta, előre levette a nadrágszíját meg a cipőjét, nagyon elegánsan csinálta.
– Igazán köszönöm – mondtam, – nem szeretem, ha visszaküldenek, és azt se szeretem, hogyha lecsúszik a gatyám.
– Helyes, helyes – mondta a fekete öltönyös, mosolygott.
– Rögtön éreztük, hogy maga lesz a mi emberünk – mondta a sötétkék öltönyös, ő is mosolygott.
– Feltennénk pár kérdést – mondta a fekete öltönyös.
– Kérem – mondtam.
– Sose szokott kézipoggyásza lenni?
– Sose – mondtam.
– Egyáltalán sose?
– Egyáltalán sose.
– És mért?
– Mondtam, nem szeretem a kötöttségeket.
– Érdekes – mondta a sötétkék öltönyös.
– Nagyon érdekes – mondta a fekete öltönyös.
– Akkor ezek szerint nincs is magánál pokolgép? – kérdezte a sötétkék öltönyös.
– Pokolgép? – kérdeztem vissza.
– Pokolgép – mondta reménykedve a fekete öltönyös.
– Nincsen – mondtam.
– Butángáz?
– Nincsen.
– Pisztoly?
– Az se.
– Kés?
– Az se.
– Dobozvágó?
– Az se.
– Borotva?
– Az se.
– Kisolló?
– Az se.
– Öngyújtó?
– Az se
– Borotvaszesz?
– Az se.
– Ásványvíz?
– Az se.
– Bébiétel?
– Az se.
– Házi barkácsolású elektronika?
– Az se.
– Butángáz?
– Azt már egyszer kérdezték.
– Ja tényleg – mondta a fekete öltönyös.
– És nincs magánál? – kérdezte azért a sötétkék öltönyös.
– Nincsen – mondtam. Kezdtem egy kicsit szégyellni magam.
– Oxigénpalack?
– Nincsen.
– Na jó – sóhajtott a fekete öltönyös.
– Mi van magánál? – kérdezte a sötétkék öltönyös.
– Ez a könyv, meg a ruha, ami rajtam van. Ennyi. Zakó, pulóver, ing, alsógatya, zokni, farmer, nadrágszíj. Szemüveg. Pénztárca. Útlevél.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Mobiltelefonja sincs?
– Nincs.
– Szóval akkor a ruháján kívül nincsen magánál semmi?
– Mondom, csak ez a könyv.
– Valóban, a könyv – mondta a fekete öltönyös.
– Adja ide – mondta a sötétkék öltönyös.
– Tessék – mondtam. A fekete öltönyös elvette, megnézte, belelapozott, megforgatta.
– Jó vastag – mondta. – Legalább jó vastag.
– Igen – mondtam –, vastag.
– Hadd nézzem! – a sötétkék öltönyös kivette a könyvet a fekete öltönyös kezéből, megpörgette a lapokat, mintha arra volna kíváncsi, hogy nincs-e valami közéjük dugva. – Tudjuk ám, mi ez – mondta, a hangja inkább kedves volt, mint fenyegető.
– Hölderlin, meg unbekant, ismerjük mi ezeket a dumákat.
A fekete öltönyös közben benyúlt a zakóm alá, megtapogatta a pulóverem. – Jó erős anyag – mondta.
– Gyapjú – mondtam.
– Az jó – mondta a sötétkék öltönyös. – A gyapjú, az jó. – rám mosolygott. – Konzultálnék kicsit a kollegámmal – mondta.
– Kérem – bólintottam.
Összehajoltak, egy kicsit sugdolóztak, én közben a cipőjüket néztem. Mégse voltak teljesen egyformák, a fekete öltönyös egy kicsit alacsonyabb volt, mert csimpaszkodnia kellet, hogy elérje a szájával a sötétkék öltönyös fülét. Úgy egy percig sugdolózhattak, aztán abbahagyták, rám néztek.
– Megvan a megoldás – mondta a sötétkék öltönyös.
– A könyvvel fogja elkövetni – mondta a fekete öltönyös.
– Mit? – kérdeztem.
– A cselekményt.
– Tessék?
– Ne izéljen már. Mintha nem tudná, miről van szó – mondta fekete öltönyös.
– Na figyeljen, mert a kollegám csak egyszer mondja el – mondta a sötétkék öltönyös. – Szépen tagoltan, hogy egyből megértse. Figyel?
– Figyelek – mondtam.
– Jól van – mondta a sötétkék öltönyös, oldalba bökte a fekete öltönyöst. – Kezdheted.
A fekete öltönyös rám nézett:
– Megvárja az utazó magasságot. Olvasson, vagy amit szokott, aztán, amikor már ki lehet kapcsolni az öveket, leveszi a pulóverét. Szerencsére magasnyakú, úgyhogy szépen csomót köt a nyakára, aztán beleteszi a könyvet. Ha a két ujját meg az alját összefogja, elég nagyot lehet ütni vele. Eddig érthető?
– Igen – mondtam –, értem.
– Jó, szóval kimegy a folyosóra, aztán fejbe vágja az utaskísérőt. Jó nagyot lendítsen, akkor nem lesz baj. Egy ütés, attól elájul, aztán kész, már túszul is ejtette. Ennyi. – elhallgatott.
– És aztán? – kérdeztem.
A sötétkék öltönyös ásított egyet. – Aztán már azt csinál, amit akar – mondta. – A többit magára bízzuk. Improvizáljon.
(Elhangzott a Litera 6. előszilveszterén 2007-ben, a Trafóban.)
