A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület több mint két évtizede alapította a Magyar Zsidó Kultúráért díjat. Általában a hanukai ünnepségek keretében zajlik a díjátadás, ami a covid járvány miatt az elmúlt két évben sajnos csak jelképesen valósulhatott meg.

Ám most végre személyesen is átadhatjuk a díjakat megköszönve azoknak a munkáját, akik olyan sokat tettek a magyar zsidó kultúráért.

2020. és 2021. év díjazottai:

Ács Dániel újságíró
Bálint András színművész
Dénes Gábor filmrendező
Gárdos Péter filmrendező, író
Gergely Ágnes költő
a Teleki Téri Imaház csapata
Horváth Cecília tanár
Joszi Ben Nun mérnök
a Komáromi Zsidó Hitközség
Lednitzky András ny. hitközségi elnök
Sándor Anna a Spinoza Színház vezetője
Szabó Lajos múzeumigazgató
Urbancsok Zsolt levéltáros

Várunk mindenkit sok szeretettel a 2020. és 2021. év díjátadó ünnepségére koncerttel, állófogadással, együttléttel!

Időpont: 2022.06.22. 18.00

Helyszín: Óbudai Társaskör (1036 Budapest, Kiskorona utca 7.)

Belépőjegy: 3000 Ft Mazsike tagoknak: 2500 Ft (fizetés a helyszínen készpénzzel)
Regisztráció: https://forms.gle/cUhefk6pm84U6b9b9

Mindenkit szeretettel várunk!

Tiltakozzunk a szó erejével a gyűlölet ellen!

1944. június 16-án, az akkori Könyvnapon Kolosváry-Borcsa Mihály belügyi államtitkár, az Országos Magyar Sajtókamara elnöke az egykori Budafoki Papírgyárban „ünnepélyes” keretek között kezdte meg a nem kívánatos magyar és külföldi zsidó szerzők műveinek megsemmisítését. Az akkori hivatalos jelentések szerint 120 zsidó származású magyar és 130 külföldi szerző művét zúzták be. Összesen 447 627 könyvet, azaz 22 teljesen megrakott tehervagonnyi értékes irodalmat. Mintha minden elpusztított magyar zsidó honfitársunk egy könyvet vitt volna magával a halálba.
Minden könyvégetés, minden kulturális érték, műalkotás megsemmisítése a barbárság diadala a civilizáció, a humanizmus fölött. Szomorú, hogy a legutóbbi időkben ismét elkezdődött Magyarországon a szerzők, a nemzetközileg is elismert írók, költők származás, vallás és világnézet szerinti listázása. Ezért gondoljuk, hogy az 1944-es szégyenteljes akcióra, a magyar és a világirodalom kiemelkedő értékeinek megsemmisítésére emlékeztetnünk kell honfitársainkat. Figyelmeztetni, hogy a könyvek megsemmisítése idején már honfitársaink ezreinek is ugyanez lett a sorsuk.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, a Katona József Színház és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 2022. június 16-án, csütörtökön 16-18 óra között a Katona József Színház Kantinjában felolvasással emlékezik az elpusztított könyvekre és szerzőikre.

A „nem kívánatos szerzők” műveiből történő felolvasásra meghívtunk művészeket, írókat, költőket, közéleti embereket, akik ilyen módon is tiltakoznak a könyvégető barbárság ellen.

Ott lesznek: Dobó Enikő, Erdős Virág, Fekete Ibolya, Galkó Balázs, Gárdos Péter, Hegedűs D. Géza, Kálid Artúr, Kornis Mihály, Kukorelly Endre, Kulcsár Krisztián, Mácsai Pál, Novák János, Spiró György, Török Ferenc és sokan mások.

Az emlékezés lehetőségét mindenkinek biztosítjuk, aki csatlakozni kíván hozzánk.

Néhány szerző, akinek a műveiből részletek hangzanak el:
Békeffy László, Füst Milán, Gábor Andor, Kiss József, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Nóti Károly, Bródy Sándor, Felix Salten, Stephan Zweig, Egon Ervin Kisch.

Edith Bruck: Az elveszett kenyér. Fordította Lukácsi Margit. Európa Könyvkiadó, Budapest,2021, 155 oldal, 3499 Ft

„Mondd el, nem fogják elhinni, de ha túléled, mondd el helyettünk is” – mondják Ditkének. De a könyv

mégsem egy szokásos holokauszt-regény, vagy holokauszt-memoár, bár röviden leírja a sokgyerekes tiszántúli (tiszakarádi) zsidó családból származó Bruck Edith egész életét, benne a dachaui és bergen-belseni koncentrációs tábor sz

örnyű hónapjait is. Nem részletez mindent, csak kinagyít egy-egy képet: akadt egy német, aki szólt, hogy álljon jobbra a szelektáláskor, és azt a pillanatot később, amikor már majdnem feladta az erőltetett menetet, de Judit nővére továbbvonszolta a sárban. És azt a jelenetet, amikor egy német katona őt véresre verte, ám Judit a védelmére kelt, és akkor, meglepetésükre, a katona azt mondta, értékelve Judit bátorságát, hogy ha egy zsidó nő képes kezet emelni egy németre, akkor megérdemli, hogy éljen, és felsegítette Edithet a földről.

De hazatérve a nővérek nem találják a helyüket. Szüleiket és öccsüket elpusztították, a házukat kirabolták, beszennyezték. Tudták, hogy oda soha többet nem térnek vissza. (1981-ben Edih mégis visszatér szülőföldjére, egy rövid látogatásra. Ezt örökíti meg B. Révész
László A látogatás című, 1983-ban készült dokumentumfilmje). Úgy érzik, szakadék nyílt köztük, és azok között, akik nem élték át mindazt, amit ők. A magyarok nem tudnak velük mit kezdeni, félnek a bosszújuktól, „valami eltörött”. Már akkor eltörött, amikor az édesanya a bedagasztott cipókat nem tudta betenni a kemencébe, mert csendőrök jöttek értük és elhurcolták őket. De már 1944 előtt sem érezte magát otthon a család az ultraortodox zsidók között a faluban. És a kenyérrel együtt minden végleg elveszett. A hazatérés után Edith, hogy legyen előtte kiút, írni akar, magyarul. Néhány hónap itthon elég ahhoz, hogy a testvéreiktől is eltávolodjanak, köztük se érezzék magukat otthon. Pesten élő Mirjam nővérük ridegen viselkedik velük. Nővérük, Sára és férje sem örül a hazatérő két húgnak. Bátyjuk, Dávid más utat, egy biztos házasság révét szánja Edithnek. Edith Judittól is elszakad. Judit kivándorol Palesztínába. Edith úgy érzi, nincs helye az egymással küzdő angolok és arabok között sem, és nem tud héberül írni. Később mégis a kivándorlást választja, ám valóban nem találja a helyét abban a militarista légkörben, ahol az ember előbb tanul meg lőni, mint járni.

Folyamatosan ott van benne az írás vágya – „elpusztíthatatlan: itt van bennem és senki el nem törölheti”. Csak még nincs meg hozzá a megfelelő nyelv. Egy hozzá hasonló gyökértelen emigránsokból álló tánccsoporttal turnézik szerte Európában. Amikor Nápolyba, ebbe a lebombázott, lepusztult, ám emberi városba érkeznek, végre úgy érzi, visszatértek a világba a színek, a zene, az élet. Minden mosolyog. Ez az ő országa. A napsütésé, a tengeré, az elbűvölő tájé és a történelemé. Az olasz kultúráé, melyet addig csak a neorealizmus filmjeiből ismert. Rómában abbahagyja a táncot és olaszul kezd tanulni. Itt végre otthonra lel és megtalálja a nyelvet, az írás számára lehetséges nyelvét. „Új szavak kellenének, arra is, hogy elmeséljük Auschwitzot, új nyelven, egy olyan nyelven, amelyik kevésbé sebez meg, mint az anyanyelvem.” Rómában találkozik későbbi férjével, Nelo Risi forgatókönyvíróval, akivel azután több mint hatvan évet tölt együtt, annak haláláig. Olasz író, forgatókönyvíró lesz.

Nem itt van a helye annak, hogy felsoroljam Edith Bruck többi, magyarul is megjelent művét (a Ki látott engem? volt az első, a legismertebb), nagy tekintélyét Olaszországban és a világban, amiről az is tanúskodik, hogy 2021 februárjában a pápa meglátogatta római otthonában. A holokauszt egyik legjelentősebb, még élő tanújaként és megörökítőjeként tartják számon mindenütt. Rám ezúttal az volt katartikus hatással, hogy tömören, egy karcsú kisregényben össze lehet foglalni mindent, ami lényeges, abból a szempontból, hogy mit jelent a nyelv, az írás nyelvének megtalálása. És ez az otthonra találás is.