Interjú Pokorni Zoltánnal a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjáról

2001 óta az ön kezdeményezésére emlékezünk meg április 16-án a holokauszt magyarországi áldozatairól. Mi volt az indítéka a kezdeményezésnek? Volt-e ebben személyes motiváció is?

Az indíték egy jó barátom, Kovács András személyében öltött testet, akinek neve szociológusként, a magyar zsidóság kutatójaként, az antiszemitizmus szociológiai kutatójaként ismert. Ő vett rá, hogy gondoljuk végig, mit tehetünk ez ügyben. Személyes családi indíték nem volt, illetve nem ismertem a családom ilyen jellegű vonatkozásait. Egyetértettem Andrással, hogy a polgári, konzervatív oldalnak kell megtennie ezt a kezdeményezést, ez a mi felelősségünk. Hosszan gondolkodtunk azon, hogy mihez kössük. Akkor még nem volt nemzetközi emléknap az auschwitzi tábor felszabadításának a napja, még nem vált az ENSZ által jóváhagyott nappá. Nekünk fontos volt, hogy egy magyar vonatkozású napot keressünk, mert ezzel is azt akartuk demonstrálni, hogy ez a magyar történelem
része, a magyar állam hagyta cserben a polgárait. Az áldozatok magyar állampolgárok voltak, ahogyan a gyilkosok is azok voltak. Természetesen tudom, hogy a német megszállás után vagyunk nem sokkal, de ez inkább csak magyarázat vagy magyarázkodás, és semmiképpen sem ment fel semmi alól. Tehát fontos, hogy ne egy német ügy legyen, a felelősséget ne egy távoli európai ország távoli zugába űzzük. Bár szeretnénk megszabadulni néha ezektől a gondoktól, de nem szabad. Magunkévá kell tenni, el kell fogadni, hogy a magyar történelemnek vannak büszkeségre okot adó pillanatai, eseményei, csúcsai, és vannak szégyenletes völgyei is. Mindegyik a miénk, nem lehet kiválogatni, hogy ezt kérem, azt meg nem.

 

Ön szerint az eltelt időszak hozott-e változást a tragikus történelmi események megismerésében, de
ami ennél is fontosabb, a társadalom felelősségérzetének alakulásában?

Ha megismerés alatt a történészek és a kutatók munkáját értjük, akkor igen, hiszen egy csomó minden került napvilágra. Történészi szempontból a mögöttünk lévő két évtized gyarapodásként írható le. Egyre több mindent tudunk, egyre pontosabban látunk. Hogy a társadalom szélesebb köreiben a felelősségérzet a szembesülésre való készség formájában javult-e, nehéz megmondani, de azt gondolom, hogy nem. Az a forma, amit több mint húsz évvel ezelőtt létrehoztunk, egy jó forma. A gimnazistáknak, iskolásoknak szervezett emléknapon nem az a cél, hogy egy plusz történelemóra legyen, hanem igyekszünk őket rávenni különféle aktivitásokra, hogy fölkészüljenek, és ne
egyszerűen csak befogadják az újabb információkat, számokat, hanem ők maguk csináljanak valamit. De mint minden forma, ez is csak akkor működik, ha van mögötte ember, akinek ez fontos, aki ezt ambicionálja. A gyerekek is úgy vannak, hogy nem azért tanulnak, mert szeretnek tanulni, hanem valakinek tanulnak. Egy másik ember iránti érzelmeik viszik őket erre. És ez felnőttként is így működik: ha van mögötte egy személyiség, aki fontosnak tartja, tolja, akarja, motorja ennek a dolognak, akkor ezek a formák élettel telnek. Egy jó történelemtanár, egy elhivatott pedagógus, egy politikus által, aki ezt ambicionálja, ezek a formák működőképesek. Ha nincs mögötte ember, akkor
ezek csak kötelező pluszfeladattá válnak. Nem hiszem, hogy ez ügyben áttörést értünk el. Csináltunk egy jó formát, hol így, hol úgy, néha működik, de nem hatotta át a magyar társadalmat sajnos, ilyen illúzióm nincsen.

Ha ön politikai szerepvállalása után visszatérne a katedrára, miként szólítaná meg ebben a témában
a diákokat?

Jó kérdés, még van pár hónapom, hogy ezt kitaláljam. Olyan formát keresnék, ami az ő személyes életükhöz közelít. Gondolják végig, mi történt ezekben a hónapokban, az utcájukban, a házukban, a családjukban, faggassák ki azokat, akik még vissza tudnak emlékezni erre az időszakra. Vagy ha ilyet nem találnak, akkor nézzék meg a korabeli újságokat, olvassák el, próbálják értelmezni. Azt gondolom, hogy nem plusz információ kell a mai gyerekeknek, hiszen rengeteg információjuk van, mindent tartalmaznak a könyvek, a lexikonok. Személyes, átélhető élmény kell. És ez csak akkor lesz az övék, ha részt vehetnek ennek kiválasztásában, megalkotásában. Saját maguk találjanak rá „egy kis kavicsra”, mert egy szemé

lyesen hozzájuk kötődő tapasztalat sokkal többet ér, mint néhány évszám. Azok ott vannak a könyvekben. Én ezt a fajta személyességet próbálnám megteremteni, létrehozni.