„Vannak ügyek, amiket csak megszállottan lehet csinálni”

Kirschner Péter 80 éves

Rohan az idő

mindennel sietni kell

mert a vég: titok

(Vihar Judit)

Milyen családból jössz? Mesélj a gyökereidről!

A mi családunk egy zsidó család. A kulturális érdeklődés a nagymamámtól van, nekik Gödöllőn volt könyv és papírkereskedésük. Fontos hely volt, olyannyira, hogy Horthyné főméltóságos asszony is odajárt a boltba, levélpapírt meg tintát venni. Aztán a családot elüldözték onnan, mert a polgármester szemet vetett a házukra. Elég tragikusan alakult a családunk sorsa, rokonságból több mint harmincöten lettek a holokauszt áldozatai. A szüleim már Pesten laktak akkor. Édesapám munkaszolgálatos volt Nagykátán, és valamikor ‘44 őszén itthon volt szabadságon, amikor mondták neki, ne menjen vissza, hanem bújjon el. A Zichy Jenő utcában laktak akkor, és a nyilas házmester feljelentette, hogy otthon bujkál egy munkaszolgálatos és elvitték, utoljára Dachauban látták. Édesanyám nagyon fatális módon úszta meg a dolgot, mert őt is már deportálni akarták, teherautókkal szállították a KISOK pályára, a gyűjtőhelyre. Leszálltak a teherautóról, és akkor egy barátnője fogta és belökte egy bokorba, és ő is utána ugrott. Akkor már terhes volt velem. Aztán bekerültek a gettóba, ami tulajdonképpen majdnem biztonságosabb hely volt, mint a védett házak. Így élték túl.

Tízéves koromban kerültünk Dunaújvárosba. Az egy olvasztótégely volt, mint Amerika, csak kicsit szerényebb és szocialista változatban: mindenféle emberek kerültek oda az ország minden részéből. Toboroztak kiváló szakembereket, és odaküldték a deklasszált elemeket is a fővárosból. Hosszú évekbe telt, amire lassan kiderült, hogy például ki zsidó a városban, de nem volt se zsidó közösség, se zsidó élet.

Milyen volt Dunaújváros az ‘50-es években?

‘56-ban október 23-án valamilyen esemény lett volna a tanácsházán, amire kirendeltek úttörőket egyenruhában. Ott álltam a tanácsháza előtt, hangszórókkal közvetítették a Budapesti ötvenhatos eseményeket. Ott álltam és mondom, mit keresek itt, nem lesz itt semmi és akkor hazamentem. Körülbelül ennyi történt, és amikor a november 4-én bejöttek a szovjet csapatok akkor megjelent 3-4 tank, végigmentek a Főúton, tettek egy kört, másnap reggel pedig láttuk a játszótéren a bokorba eldobott géppisztolyokat. A nemzetőrök, akik kvázi védték volna a város eldobálták a fegyvereiket és felszívódtak. Körülbelül ennyit lehetett érzékelni az eseményekből.

De megjelent egy nagyon furcsa antiszemita vonal ötvenhatban. Az egyik osztálytársam nekem támadt az iskolában. Azzal jött, hogy a zsidóknak majd ki kell vándorolni, csomagoljunk, mert nekünk is menni kell, 20 kilós csomagot lehet vinni Izraelbe. Fölbiztatta a többieket, és bezártak egy szekrénybe, merthogy a zsidókat bezárják. Jött az egyik tanár, akit szelíd lelkűnek ismertünk, kinyitotta a szekrényt, és én még ekkora pofont nem láttam, amit lekevert ennek a srácnak. Megmondta, hogy itt ilyesmi nem lesz. Erről az osztálytársamról aztán később kiderült, hogy az édesapja csendőrezredes volt, nyilván a szüleitől hallotta, hogy akkor most itt az idő. Erről nem beszélünk, de ötvenhatnak volt egy erőteljes antiszemita vonulata, ami most nem illik bele abba a képbe, amit ötvenhatról gondolunk.

A hatvanas években hogy érezted magad, hogy viszonyultál a rendszerhez?

Dunaújváros másképp simult be a rendszerbe, mint Budapest. Lényegében az egész városnak baloldali szelleme volt, de ezt olyanok képviselték, akiket valamiért a rendszer kicsit félretolt. Például a város főépítésze a chilei kommunista párt egyik alapítója volt. Másfajta baloldali szellem volt, mint a fővonal, szabadabb szellemű baloldali emberek, akik meghatározták gondolkodásomat. Az általános iskolában ‘56 után megjelent egy fizika-kémia tanár, Kelemen tanár úrnak hívták. Mindenféle pletykák terjedtek róla, hogy állítólag Budapesten volt a Központi Fizikai Kutatóintézetben, és elküldték, mert valami kísérlet nem jól sikerült, és a labor fölrobbant. De hát világos volt, hogy ötvenhatos tevékenysége miatt küldték el. Fantasztikus ember volt, aki egészen magával tudta ragadni a diákokat, olyan volt a természettudományokban, mint Robin Williams a Holt Költők társaságában.

Aztán ott volt az Ostor együttes Ősz Feri vezetésével, ők politikai kabarét csináltak. Az osztályból hárman elmentünk és jelentkeztünk. Gimnazisták voltunk, tehát gyerekek hozzájuk képest. Ott aztán mindenféle történet előkerült, hiszen a darabok is úgy születtek, hogy együtt ült a csapat, sztoriztak, ötleteltek. Csomó dologgal politikailag, ideológiailag, történetileg én akkor szembesültem, aztán ez meg is határozta, hogy mit gondoljak a világról, a rendszerről.

Volt, hogy a városi pártbizottság külön aktívaülést szervezett az Ostor együttes viselt dolgairól. De volt fordított történet is: Aczél György akkor művelődési miniszterhelyettes volt azt hiszem, és kitalálta, hogy meg kell újítani a kabarét, és mi voltunk az egyik pozitív példa. Egy autóbuszba beültette a Budapesti Vidám Színpadot meg nem tudom, még kiket, és lehozta őket, hogy nézzenek meg egy előadásunkat.

Dunaújvárosnak az is része volt, hogy képzőművészeket telepítettek le frissen épült műteremlakásokban. Például Pálfalvi János és felesége, mind a ketten grafikusok voltak, vagy E. Tóth Ila szobrász, Sváby Lajos festő. Hát én gyakorlatilag a Pálfalvi Jancsinál laktam, minden szabadidőmben ott voltam, albumokat nézegettem, beszélgettünk. Ő is egy másik nézőpontot adott.

Mi lett veled volt érettségi után?

Én kezdettől fogva filmrendező akartam lenni. Jelentkeztem is a főiskolára háromszor egymás után, de nem sikerült bejutni. A harmadik alkalommal már elég közel voltam a célhoz, mert ketten maradtunk, akikre azt mondta Keleti Márton, hogy túl fiatalok vagyunk még. Amíg vártam, hogy felvegyenek, elmentem segédmunkásnak a Dunai Vasműbe. A műszerüzemnek, ahol dolgoztam, volt egy festőműhelye, a rendőrök, amikor karamboloztak mindig oda hozták be a rendőrautókat fényezni, hogy ne kapjanak büntetést, amiért összetörték a kocsit. Bejöttek, és az öreg mester megcsinálta nekik, és kész. Hát ment a fusizás.  Nehézipari pályafutásomat végül a meleghengerműben fejeztem be. De a nyári szünetekben mindig visszamentem dolgozni, pénzt keresni.

Három év után azt gondoltam, hogy megpróbálok mást, és akkor jelentkeztem népművelő-könyvtár szakra Szombathelyre, és oda fölvettek. És akkor a filmrendezést elengedtem. Az egész főiskolán voltunk körülbelül 120-an. A tanárok jó értelemben vett vidéki mentalitásúak voltak, helyi beágyazottsággal, más nézőponttal: nem úgy voltunk tanítva, hogy odamegyünk valahova, és megmondjuk, mi legyen. Úgy inspiráltak bennünket, hogy guggolj le, és nézz föl azokra az emberekre, akikkel valamit kezdeni akarsz.

A főiskola után egyszer csak jött egy telefon, hogy lenne Budafokon egy állás. Életveszély miatt bezárták a mozit a városháza mellett, később le is bontották. Az volt a feladat, hogy a művelődési házban mozit kell csinálni. Nekem volt mozi üzemvezetői vizsgám, Szombathelyen ezt is megszereztem, sőt keskeny mozigépész is. Így azonnal neki kellett állni, hogy szeptemberre kész legyen.

Aztán az igazgatómat kiemelték, mert valaki kitalálta, hogy legyen a Művelődési Minisztériumban egy művelődési házakkal foglalkozó főosztály és őt odavették. És akkor megpályáztam az igazgatói pozíciót. Nyeltek egy nagyot, mert nem találtak jobbat, hát senki nem akart odajönni dolgozni. Így lettem igazgató. Bármit kezdtem el, mindenre azt mondták, hogy nem így szoktuk. De én fiatal voltam és lelkes. Amikor megjelentem hosszú hajjal, farmerban az ötvenes iskolaigazgatók között és a kezembe nyomták a székeket, azt hitték, én vagyok segédmunkás.

Volt valami, amit meg akartál csinálni és ideológiailag nem lehetett?

Nem ez nem érdekelt. Hát nem csináltam ellenforradalmat! Szerveztem egy orgona koncertet a katolikus templomban Lehotka Gáborral, aki akkor a sztár orgonaművész volt. Akkor méltatlankodtak, de a pártbizottságban volt egy nő, ő volt az ideológiai felelős, egy munkásasszony volt, fogalmam sem volt, mi a végzettsége, de érdekes mód nagyon nyitott ember volt, és amikor kezdtek morogni, hogy orgonaverseny lesz, ő megmondta nekik, hogy hát ne haragudjanak, de egyébként Lehotka Gábor a Zeneakadémia párttitkára másodállásban.

Mit csináltál a művelődési házi igazgatóság után?

A KISZ KB Kulturális Osztályán folytattam. Megkerestek, leültünk, beszélgettünk és tetszett, mert ott azért sok mindent meg lehetett csinálni. Engem a vonalas része nem érdekelt. A hetvenes évek második felében vagyunk, akkor jelenik meg a Mozgó Világ például. Európai példa után megcsináltuk a Művészeti Főiskolák Fesztiválját Szentendrén. Ezen részt vett a Balettintézet, a Képzőművészeti, Színművészeti főiskola. Az egyik ilyen főiskolai fesztiválon Kiss János, aki a Balettintézet KISZ titkára volt, mondja nekem, hogy a végzős osztály szeretne együtt maradni, mert úgy hallották, hogy Markó Iván haza akar jönni a Béjart Balettből, annak volt a szólótáncosa. Mondtuk ezt Aczél Györgynek, aki eljött az egyik fiatal művészek fórumára, hogy van egy ilyen ziccer. Sok rosszat el lehet róla mondani, de ez szöget ütött a fejébe. Aztán fölhívtuk, mert volt még a K-vonal, és azt mondta, oké legyen. És így lett Győri Balett. Egy sor ilyen dolgot keresztül lehetett abban az időszakban vinni. Egyszerűen ez egy fellazulása volt a rendszernek. De nem mindenben. A Charta 77 miatt sok művészt állítottak a szőnyeg szélére.

Szolnokon egy vetélkedő után levetítettük Szomjas Gyuri Kopaszkutya című filmjét. Épp akkor készült el, annyira, hogy még nedves volt a kópia, tehát a legelsők voltunk. A vetítés után aztán Hobo koncert. Nagy balhé volt, mert hatalmas tömeg gyűlt össze, a rendőrök kutyákkal tartották fenn a rendet. Ez valamikor április táján volt, és májusban a SZOT díjak átadása volt, az Illésék is akkor kaptak díjat. Ünnepség, utána pezsgő, beszélgetés. Aczél elvtárs is megtisztelte az eseményt, és mondom neki, hogy az a baj, hogy a szülőknek fogalmuk sincs, hogy a fiatalokat mi mozgatja. Itt van például ez a film, látniuk kellene nekik is. Mi lenne, hogyha ezt a filmet a Magyar Televízió leadná? Aczél azt mondja, hát ez érdekes ötlet. És egy hónap múlva a Magyar Televízió leadta a Kopaszkutya című filmet. Elképesztően nagyot robbant abban a közegben, ahol már az Illésék is tulajdonképpen karcolták a rendszert. És oda bedobtunk egy ilyen filmet… Szóval ilyeneket keresztül lehetett vinni.

Meddig tartott ez az időszak neked?

‘83-ig. Akkor egyszer csak jött egy megkeresés, hogy a Pozsgay nagyon szeretné, ha odamennék a Népfrontba. A Népfront volt az a nyitottabb szervezet, amely összekötő volt kvázi a társadalom és a politikai vezetés között. A papi békemozgalomtól kezdve az égvilágon mindenkit befogadtak. Voltak olyan jogosítványok a Kádár rendszerben leginkább a külpolitika területén, amit az állam nem tudott, vagy nem akart véghezvinni. Pozsgay például a világot beutazta, és olyan helyeken képviselte a keleti blokkot és Magyarországot, ahol nem volt hivatalosan diplomáciai kapcsolatunk. A művelődési bizottság titkára voltam.  Pozsgay elsősorban a népnemzeti vonalat képviselte, nagyon nehezen állt szóba például a demokratikus ellenzékkel. Én a kulturális területen mindenkivel szóba állhattam, tehát egy kicsit ott is kilógtam a sorból.

Minden 5 éves tervenként készült egy jogalkotási terv. Ebben benne volt, hogy meg kell szigorítani az egyesületek létrejöttének feltételeit. Az egyesületek akkor az adott szakminisztérium alá tartoztak. Bementem Pozsgayhoz, hogy épp ellenkező a helyzet, nekünk sokkal inkább az egyesületek szabadsága és nyitottsága felé kellene haladnunk, nyomtam a dumát. Bólogatott, hogy jó rendben, és akkor létrehoztam egy munkacsoportot, meghívtam neves jogász professzorokat: Schmidt Péter, Madarász professzor, Kolláth György alkotmányjogász, Halmai Gábor, a most elhunyt Feledy Péter. És elkezdtünk azon agyalni, hogy milyen egyesülési és gyülekezési törvény lenne jó. Havonta összeültünk és elkezdtük ezt fúrni-faragni. Amikor összeállt a dolog, akkor a Népfront alkotmányjogi bizottsága, is megvitatta (aminek Tölgyessy Péter volt az elnöke), és Pozsgay betolta a parlamentbe. Így lett egyesülési törvény.

1988 őszén mentem a Rádióba dolgozni, akkor a Népfront már kezdett szétesni.  Agárdi Péter volt a rádió elnökhelyettese, hozzá tartozott a kulturális terület. Szüksége volt egy munkatársa, aki ezt az egész rendszert átlátja, ez lettem én főosztályvezetői beosztásban. Aztán jött a rendszerváltás. Akkor a Rádió korábbi „pártállami” vezetését leváltották, de engem akkor nem rúgtak ki. A Rádió elnöke Gombár Csaba lett, akit régóta ismertem Népfrontos koromból. Akkor én már átkerültem a műsorigazgatóságra. Ez volt az a bizonyos médiaháború időszak, amikor Antall József Gombár Csabát lemondatta, és jött a Csúcs-korszak a rádióban. Csúcs László végrehajtotta a Boross-kormány megbízásából a tisztogatást: voltak súgói, hogy kiket kell kirúgni, ez lett végül az a százhuszonhárom rádiós, akiket elbocsátottak, köztük engem is.

Addigra már ugye túl vagyunk az első szabad választáson, már egyszer leváltották a Rádió a vezetését, miért volt erre megint szükség?

Azért, mert Gombár Csaba egy abszolút nyitott, szabad médiát akart, és ez nem felelt meg annak a kormánynak. A Magyar Rádió addig egy abszolút intakt, liberális, sajtóműhely volt. Fantasztikus rádiósok egész generációja dolgozott itt: Mester Ákostól kezdve Rangos Katalinig, Bolgár Györgyig. Tehát ezt a rádiós réteget akarták lefejezni, és hát sikerült is tulajdonképpen. De nem tartott sokáig ez az időszak, mert ‘94 májusában már megvoltak választások, a Boross-kormány megbukott, a Horn-kormány került hatalomra, és akkor visszamentem a Rádióba augusztusban. Közben Szirányi Jánost megbízta az MSZP, hogy ő lesz a Rádió következő elnöke, és el kellene kezdeni már a választási programba beleírni, hogy milyen médiát akarnak. Emlékszem, leültünk, megfogalmaztuk a koncepciót. A poén az, hogy ez bent a rádióban volt, mert azért bejártunk, és ott az egyik titkárnőnek diktáltunk le a választási programot. Amikor Szirányi János lett a Rádió elnöke, egyszer csak mondja, hogy gyere vissza tanácsadónak, el kell kezdeni a médiatörvényt előkészíteni, ez a megbízás. Visszamentem a Rádióba elnöki tanácsadó beosztásban. Hozzám tartoztak a Rádió társadalmi kapcsolatainak a szervezése, a médiatörvény végig vitele, rádiószabályozás, és közben rengeteg civil műsort csináltam. Volt, hogy egyszerre 3-4 különböző műsorom futott, volt magazin, heti sorozat, a Civil percek, ami a minden hétköznap a Krónika előtt volt, meg egy vitaműsor, ami Négyszögletű kerek asztal címen futott.

Visszavettek téged és sok más jó rádióst, de nem állt-e fenn a veszélye, hogy ezek után viszont az MSZP-kormánynak lesz a rádiója, és nem független média?

Ez nem állt fenn. Egyrészt mert az egy MSZP-SZDSZ koalíció volt. Az alapkérdés a médiatörvény volt. Olyannyira, hogy a törvényt előkészítő bizottságban minden párt benne volt. A bizottság részben liberális felfogást képviselt, részben szakmait. Sok vita volt. Aztán a törvény alapján meg kellett csinálnunk a Rádió úgynevezett közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzatát, hogy a törvény betűje és szelleme szerint működjön. Én ezt a feladatot kaptam. Összeszedtem európai mintákat, amit csak lehet. Általában mindenki BBC-t tekintette zsinórmértéknek, én sokkal inkább használtam a Yleisradio, a finn rádió ilyen szabályzatát, mert az sokkal lazább, szabadabb volt, és hozzánk is közelebb álló, emberibb. Mert a rádió mint műfaj és intézmény az pontosan ilyen volt.

Téged hogy érint az, ami most a Rádió épületével történik?

Erről indulatok nélkül nem lehet beszélni. Ugyanúgy érint, mint minden rádióst. Azt gondolom, hogy a rádiózásban a Puskás féle telefonhírmondótól kezdve világelsők voltunk, és a Magyar Rádió mint kulturális intézmény Európában is egyedülálló. Ez olyan, mintha most lebontanák a Nemzeti Múzeumot. Túlzás nélkül mondom.

Miben volt egyedülálló a Magyar Rádió?

Egyrészt a technikájában: Békésy György Nobel-díjas tudós tervezte a műszaki megoldásokat. Az épületek védett műemlékek voltak. És ami a legfőbb, hogy a Magyar Rádió kezdettől fogva olyan fajta kulturális sokszínűséget, kulturális szolgáltatást nyújtott mindenkinek zenében, irodalomban, talán politikában a legkevésbé. Amikor nem volt más, nem volt televízió, akkor a rádió hangjáték stúdiói és hangjáték szerkesztői a világirodalmat tették elérhetővé mindenkinek. Generációk nőttek fel ezen, és nem akármilyen színészek, rendezők, szerkesztők dolgoztak ott.

Milyen élmény köt a Rádió épületéhez?

A Calypso rádiónak volt egy éjszakai betelefonálós műsora. Én abban nagyon szerettem benne lenni. Az valami leírhatatlan volt. Gondold el a Bródy Sándor utcai épülettömböt éjszaka. Sötétben, teljes csönd van, egy hang nincs. És ott ülsz benn a stúdióban a mikrofon előtt, veled szemben nincs senki, csak a technikus feje látszik, és akkor ebben a csöndben megszólal valaki, és azt mondja, hogy bocsánat, Mari néni vagyok Tatabányáról és nem tudok aludni. Ez egy intim kapcsolat a hallgatókkal, ebben benne lenni meghatározó élmény. A másik meghatározó élmény az állandó és szabad vitaszellem. Megvitattuk egymással az elkészült műsorokat, meghallgattuk a véleményeket, mindenkinek voltak jó tanácsai a másik a számára. És ez nem volt bántó. Én is így lettem lassan-lassan rádiós.

Miért lett vége a rádiós pályafutásodnak?

Az lett a vége, hogy egy szélsőséges csurkista felfogású elnöke lett a rádiónak: Kondor Katalin. Akkor a teljes vezetést félretették, de én tulajdonképpen továbbra is bent voltam az úgynevezett elnöki hivatalban, ahol én foglalkoztam a pályázatokkal. Aztán jött egy következő tisztogatás, és akkor mondták, hogy köszönik szépen, és felajánlottak három lehetőséget: vagy felmondok, vagy korengedményes nyugdíjba megyek, vagy kirúgnak. És akkor nyugdíjba mentem.

1988-ban alakult meg a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, aminek jelenleg is elnöke vagy. Milyen szereped volt az alapításban?

Úgy történt, hogy Pozsgaynál dolgoztam a Népfrontban, és megkeresett Deák Gábor és Feldmájer Sándor. Az elmondás szerint Raj Tamás gyerekeknek szervezett Tóra oktatásán az előszobába ültek a szülők, ott beszélték meg, hogy kellene egy zsidó szervezetet csinálni. Úgy működött a rendszer, hogy egyrészt állami gyanakvás övezte a szerveződéseket, másrészt a Népfrontnak volt egy hallgatólagos védőernyő szerepe mindenféle kezdeményezés felé a demokratikus ellenzéktől kezdve a kisgazdákig. Szóval ez egy érdekes időszaka volt a puha diktatúrának. Így jött az ötlet, hogy akkor menjenek el a Pozsgayhoz, mert tudták, hogy ott dolgozom, nekem korábban semmi kapcsolatom nem volt a zsidó közösséggel. Bementem Pozsgayhoz, és mondtam, hogy van egy ilyen kezdeményezés, és álljunk mögé. Így kezdődött a történet. Ezután majdnem egy éven keresztül havonta összeült a társaság a Népfront Belgrád rakparti földszinti helyiségében, és kezdett formálódni az egyesület szörnyű veszekedések közepette. A háttéregyeztetéseket a pártközponttal én vittem végig, azért ott is voltak normális emberek. Így aztán eljött a megalakulás ideje 1988 novemberében egy vasárnap délelőtt a Budai Várban az MTA dísztermében. Több százan gyűltek össze, nemcsak zsidók, hanem más értelmiségiek is. Ez egy áttörés volt: az első zsidó szervezet! Ráadásul a rendszerváltás előtt vagyunk, tehát ilyen szempontból is áttörés volt a dolog. Persze nem véletlen, amint az később kiderült, hogy abban az évben, amíg zajlottak a rendszeres találkozók, vitatkozások a Népfront helyiségében a III/2-es meg a III/3-as ügyosztály emberei ott voltak közöttünk, és folyamatosan megfigyeltek bennünket.

Hogyan lettél elnök?

Feldmájer Péter volt az elnök, akit én nem ismertem közelebbről, viszont rendszeresen találkoztunk koncerteken. Amikor megválasztották a MAZSIHISZ elnökének, összeférhetetlen lett a két tisztség, és azt mondja nekem, legyél te az elnök, te annyit jársz koncertekre! Így megválasztottak elnöknek, „muszáj Herkulesnek”. Ez egy kétéves, félbevágott ciklus volt. Amikor lejárt a mandátumom, akkor a közgyűlés előtt, megszervezett módon belépett huszonvalahány tag. Csak azért, hogy ne engem válasszanak meg.

Miért nem akarták, hogy te legyél az elnök? Volt valami konfliktusod?

Nem volt konfliktusunk, csak nem tartoztam bele egy belső körbe. Akkor mondtam, hogy nekem nem probléma, ha nem én vagyok az elnök, továbbra is benne maradok az elnökségben, segítek, amennyire tudok, tényleg azt gondoltam, hogy az ügyet kell vinni. A ciklus végére kiderült, hogy Sági György akkori elnök az ügyvédi munkája mellett nem tud annyi energiát betenni a MAZSIKÉbe. Ezt csak nagyon óvatosan tudom megfogalmazni, de én azt hiszem, hogy ezt nem lehet máshogy csinálni, csak ilyen őrült módon, ahogy én csinálom. Nem biztos, hogy így kell csinálni, sőt egyre inkább gondolkodom, hogy nem jól csinálom, mert nem lehet napi 24 órát beletenni mindenestül. Más szervezeteket lehet, hogy jobban építenek fel, vagy jobban megosztják a munkát, ebben én nem vagyok jó, úgy tűnik. De azt gondolom, hogy vannak ügyek, amiket csak megszállottan lehet csinálni. Hát így rajtam maradt az elnökség.

Mit jelent számodra a magyar zsidó kultúra? Mit képvisel a MAZSIKE?

Azt szoktam mondani, hogy fejtse meg mindenki magának, számára mi a magyar zsidó kultúra. Egyrészt magyarok vagyunk, mindenki másképp, és zsidók vagyunk sokféleképpen. Mi ezen dolgozunk, hogy közvetítsünk valamennyit abból az iszonyú mennyiségű és gazdagságú kultúrából, az értékekből, amit a zsidóság adott ennek az országnak, meg az egész világnak. Így is érzékeltessük, hogy a holokauszthoz vezető zsidóellenesség az emberéleteken túl is milyen mérhetetlen veszteséget jelentett az országnak.

És az sem zavar, hogy a Főváros által adott díjon túl csak a tagjainktól, a közönségünktől kapunk elismeréseket, köszönetet. Ez mindennél fontosabb számomra.

Itt kicsit húzok egy ívet, a rádiós, népfrontos meg KISZ-es múltammal: mindig nagyon fontos számomra, hogy bárhova megyek az országba még ennyi idő után is, mindig vannak, akik visszajeleznek, hogy milyen jó volt ez vagy az a dolog, amit csináltunk. A normális emberi kapcsolat a legfontosabb értéke szerintem a civil társadalomnak. Nem a rendszerváltás, mert az vagy jön, vagy nem jön. Hanem az, hogy mindenütt tudjál emberi kapcsolatokat létesíteni, és a másiknak adni valamilyen segítséget, biztatást vagy támogatást, mert ez sokat számít neki a saját céljai elérésében.

A beszélgetést Turai Júlia készítette.