Meghalt Fahidi Éva – de velünk marad az élet-tánca

Kácsor Zsolt írása

 

Fahidi Éva 97 évesen hunyt el Budapesten, de akik ismerték őt, azok tudják: kilencven fölött is élénk szellemű, mindenre kíváncsi, aktív ember volt, aki minden pillanatban az élet, a túlélés, az isteni teremtés örömét hirdette.

Mindössze 18 éves volt, amikor a szülővárosából, Debrecenből Auschwitzba deportálták, ahonnan egy allendorfi hadiüzembe vitték kényszermunkára. Ennek köszönhette, hogy életben maradt – de vajon milyen lehetett az a pillanat, amikor Magyarországra visszatérve azzal kellett szembesülnie, hogy a szűkebb és tágabb családjából mindenkit – összesen ötven embert – elpusztítottak a holokausztban? Felfoghatatlan, hogy milyen traumát élhetett át az akkor még szinte gyereklány-felnőtt, aki egyes-egyedül maradva élte tovább az életét. Azt az életet, amelyet nekünk szentelt: a közösségnek, a társadalomnak, az emberiségnek, hogy tanuljunk és okuljunk belőle, hová vezet az emberi romlottság által szült kirekesztés, megkülönböztetés megbélyegzés.

Fahidi Éva évtizedeken át a saját életével adott példát nekünk: fáradhatatlanul beszélt a rettenetről, amit átélt, előadásokat tartott, könyveket írt, majd idős kora ellenére az internetet is használni kezdte, hogy saját közösségi oldalán leljen követőkre. Hiszen lelkes követői voltunk mind a virtuális, mind a valóságos térben. És csodáltuk a testi-lelki erejét az életéről szóló filmben, amelyben valóra váltotta ifjúkori álmát: táncolt. Eltáncolta nekünk az életét, és a zeneszerzők által oly sokszor újra és újra megírt haláltáncok sorát ő maga élet-tánccal szakította meg: örömtánc volt az övé, az élet, a bölcsesség és a derűs szeretet tánca.

Most már nem nekünk táncol, de emléke itt maradt velünk. Nem felejtjük el, hiszen ő maga is mindent megtett azért, hogy felejthetetlen legyen. Igazi Ember volt, nagy E betűvel írva. Fonódjék be emléke az élet kötelékébe és legyen áldott az emléke!