Elment Karinthy Márton

Szabálytalan, de rendkívül következetes színházi pályát járt be. Negyvenhat évvel ezelőtt, 1973-ben vette át rendező diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Annak, hogy ezt követően hol, mikor, melyik színház társulatánál volt és meddig, könnyen utánanézhet bárki. Ugyanis nem ez a fontos, hanem az, hogy kezdettől valami mást, valami önállót, sajátot szeretett volna. Részt vett a Reflektor Színpad, a Játékszín, a Gorsiumi Nyári Játékok alapításában.

Nem csupán az érdekelte, hogy mi folyik a színház „hivatásos” térfelén, rendszeresen átrándult az „amatőrökhöz” is. A tapasztalatok birtokában úgy dönt, sorsát saját kezébe veszi, és 1982-ben megalapítja az ország első magánszínházát, a Hököm Színpadot, amellyel lyukat üt a szocialista színházi struktúrán. Ekkor még az elődökhöz hasonló vándor életmódot folytatnak. Kezdetben hol itt, hol ott ütnek tanyát, legtovább a Gutenberg Művelődési Otthonban dolgoznak.

A rendszerváltás előtt egy évvel, 1988-ban miután megkapja az újbudai volt Haladás mozi épületét, a színház nevét Karinthy Színházra változtatja, így végre és végleg megtelepednek, miközben Újbudának, sőt Budának is újra saját, folyamatosan játszó kőszínháza lett. A célkitűzés kezdettől egy színvonalas, polgári szórakoztató színház létrehozása volt. Képtelenség felsorolni mindazokat, akik e kicsiny színházban rendeztek és játszottak, de ott van a magyar színházi világ színe-java.

Az apró teátrum az elmúlt 38 évben magyar szerzők munkáinak egész sorát mutatta be, miközben műsoron tartotta a világ dármairodalmának legjelentősebb szerzőit is.

Karinthy Márton egyetlen dolgot imádott egész életében mániákusan, és ez a színház. Megszállott volt. Hogyan nevezhetnék másképpen egy olyan embert, aki a saját kezével, a saját pénzével, erejével és tudásával rakja össze, tartja fenn és viszi előre színházát, ami szőröstül-bőröstül az övé volt, a sajátja. A Bartók Béla út 130. volt az otthona. Nemcsak a színházat szerette, imádta, körülrajongta mindazokat, akik megfordultak nála. A Bartók Béla úton nem volt ordítás, remegés és riadt tekintetek. Mindenki tudta a dolgát és tette is. Most, hogy immár nincs velünk, ott maradt a Bartók Béla úton. Ott van a falakban, a zsöllyékben, a színpad deszkáiban. Mindörökre.

 

(a kép forrása: 444.hu)