Örkény-parafrázisok II.

A koronavírus járvány miatt kialakult veszélyhelyzet mindnyájunk életét, megszokott életvitelét, szokásait átrendezi. A korántsem tréfára alkalmas helyzet abszurditásait segíthet elviselni Örkény István világlátása. Ezért ajánljuk fel olvasásra a MAZSIKE és a Tevan Alapítvány 2012-ben kiadott 2x1perces novellák című kötetének eredeti Örkény novelláit és egy-egy ismert kortárs szerző általuk ihletet parafrázisait. Minden héten egyet.

Örkény István:

Sokszor a legbonyolultabb dolgokban is jól megértjük egymást, de előfordul, hogy egészen egyszerű kérdésekben nem

 

– Kezét csókolom. Lehet itt felfújható gumimatracokat bérelni?

– Mit mond?

– Rossz helyen járok? Pedig azt mondták, hogy ebben a zöld bódéban van a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata.

– Ez itt a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata. De mi csak nyugszékeket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe.

– Nagyszerű. Nekünk két gumimatracra lenne szükségünk.

– Egy szavát sem értem. Sprechen Sie deutsch?

– Nicht deutsch.

–Tudok egy keveset franciául. Vu sprechen franszé?

– Nicht franszé.

– Hát milyen nyelven lehet magával beszélni?

– Sajnos, csak magyarul.

– Jópofa. Hát akkor miért nem beszél magyarul?

– Hát hogy beszélek? Magyar vagyok, magyarnak születtem, kizárólag magyarul tudok. Mennyi a gumimatrac bérleti díja?

– Nézze, ne akarjon átdobni ezzel a dumával. Harmadéves történelem-filozófia hallgató vagyok, a nyári szünidőben lejöttem egy kis zsebpénzt keresni.

– Okosan tette.

– Fél napot dolgozom, fél napot strandolok. És ha érdekli, ott napozik a fiúm, és benne van az öttusa válogatott-keretben.

– Ezt miért mondja ilyen gúnyosan?

– Mert nálam csak nyugszéket, vízisít és felfújható gumimatracot lehet bérelni. Ha hátsó gondolatai vannak, akkor eltévesztette a házszámot.

– Nincsenek hátsó gondolataim. Higgye el, csak két felfújható gumimatracot akarok bérelni.

– Bei uns ist vollkommene Glaubensfreiheit.

– Most mint mondott?

– Hogy nálunk vallásszabadság van. A külföldiek szokták kérdezni, hogy lehet-e vasárnap misére menni.

– Nézze, kérem, maga tanult logikát. Próbáljunk logikusan társalogni.

– Milyen furcsa nyelven beszél! Magyarul is így mondjuk: logikus.

– Ha már szóba került a vallásszabadság… Meg szabad kérdezni, hogy hisz-e Istenben?

– Csak mint Kierkegaard: a beteljesülésben. Érti, mire célzok?

– Körülbelül. Hogy valaki 70.000 fonálnyi mélység fölött lebegjen, és mégis boldog lehet… Teilhard de Chardint is ismeri?

– Nem volt kötelező, de két könyvét németül elolvastam.

– És mi a véleménye?

– Először elájultam tőle. Azt mondtam, gyerekek, itt a modern zseni… De aztán, épp a döntő kérdésben, amikor elkezdi a vallást meg a tudományt öszszeegyeztetni, abszolúte beleszalad a csőbe.

– Érdekes. Nagyjából nekem is ez a véleményem. De ha ilyen szépen megértjük egymást, mért nem jutunk egyezségre ezekkel a vacak gumimatracokkal?

– Vulé vu bérelni kelksóz?

– Na tessék. Pedig mind a ketten értelmesen is tudunk gondolkodni. Mondok valamit: szűkítsük a kört. Mit szólna hozzá, ha két nyugszéket kérnék?

– Tessék parancsolni. Van napellenzős és napellenző nélküli.

– Nagyon helyes. No most, hogy állnak a vízisível?

– Az három méretben létezik. Melyiket adjam?

– Semelyiket. Én ugyanis két gumimatracot szeretnék.

– Két micsodát?

– Különös. Úgy látszik, ezt az egyetlen szót sehogy se tudjuk megérteni.

– Milyen szó ez?

– Összetett. Gumi, plusz matrac. A gumit ismeri? A radírgumit? Az autógumit?

– Hát persze.

– A matracot is?

– Kérem szépen, ne nézzen hülyének.

– Hát akkor tegyük össze a kettőt. Adjon nekem két gumimatracot.

– Itt valami tévedés van. Nálam csak nyugszéket, vízisít és gumimatracot lehet bérelni.

– Bocsásson meg, kisasszony.

– Kérem, nem történt semmi.

– A viszontlátásra.

– Minden jót.

Tóth Krisztina: Örkény árnyjáték 

(Sokszor a legbonyolultabb dolgokban is jól megértjük egymást, de előfordul, hogy egészen egyszerű kérdésekben nem)

Soltvadkert, késő esti vasútállomás. Történik 2007 augusztusában egy hűvös, nyár végi estén. A peron kihalt, a pénztárablaknál senki se áll. A jegyeladó piros minitévét néz a kuckóban.

– Jó estét kívánok. A pesti gyorsra szeretnék egy teljes árút.

– Nem tudok adni.

– Elnézést, nem értem.

– Nem tudok adni. Elfogyott.

– Úgy érti, nincs több hely? 

– Hely az van, jegy nincs. Oda nincs.

– Mért… máshova van?

– Akkor mégse Pestre akar menni?

– Dehogynem. Ez az utolsó vonat. Három perc múlva jön!

– Sajnálom. Csak hatvan kilométeres jegyem van.

– És… az mért baj?

– Mert Pest kétszáz kilométer.

– Akkor… tudja mit? Adjon három hatvankilométerest!

– Azt nem lehet. Szabályellenes.

– Nézze, ember, két percem van, és jegyet szeretnék venni, ne szórakozzon már velem!

A bácsi most először leemeli szemét a képernyőről és visszanéz.

– Én nem szórakozok, kérem, különben is, negyedórával a kilencórási előtt nyitva se kéne legyek. Jegy meg nincs. Megmondtam. Tessen írni a Kóka úrnak!

– A kalauztól lehet jegyet venni?

– Régen lehetett. De már nem. Mióta gépesítették őket, már nem lehet. Különben meg nemigen járnak a népek vonattal, itt mindenkinek autója van. A Kókának tessen megírni, hogy nyomtassanak több jegyet.

– Nézze, mindjárt itt a vonat, és szeretnék felszállni!

– Hát akkor tessen felszállni. Nem kell itten kiabálni: föl kell szállni.

– Nem fognak megbüntetni?

– Én azt kérem, nem tudhatom.

– De nekem számla is kéne a jegyről!

– Hát az nehéz lesz. Az már a múlt héten se volt.

Kérjen a Kökin.

– A min?!

– Kőbánya-Kispest. Na jóéjszakát. Le ne késse, mert nincs több. Bajára van, de az meg magának nem jó.

Később, tizenegy órakor a budapesti Kőbánya-Kispest végállomás forgalmi ügyeletén.

– Jó estét kívánok.

– Estét.

– Egy számlát szeretnék kérni a Soltvadkert–Budapest vonatról idefelé.

– Itt?! De hát mért nem kért Soltvadkerten?

– Mert ott nem volt jegy.

– Akkor miről akar számlát?

A férfi bizonytalanul körbenéz, aztán hátraszól egy bóbiskoló nőnek.– Irén, gyere már!

Irén az üveghez jön.

– Egy áfás számlát szeretnék kérni a Soltvadkert–Budapest vonatról idefelé.

– Na, a Laci bácsinak megint elfogyott.

– El.

– Nem mondta, hogy tessék írni a Kóka úrnak?

– De mondta.

– És? Fog írni? Egyszer már valaki írhatna. Ide tessék beírni a vevőt. És mindjárt adok egy jegyet is, csak kinyitom a gépet.

– Nem kell, köszönöm, elég a számla.

– De nekem ki kell adnom jegyet, anélkül nem állíthatok ki számlát.

– Lekésem az utolsó metrót.

– Arról én nem tehetek. Akkor tessék írni a Kóka úrnak. Egyszer már írhatna valaki.

(Elhangzott a Litera 6. előszilveszterén 2007-ben, a Trafóban.)