Stílusát Kosztolányi “tündéri realizmusnak”, Németh László “álommal beoltott realizmusnak” nevezte. Minden munkája a létező valóságban gyökerezik, helyszíne a nagyvárosi szegénység örömtelen, szürke és rideg világa, hősei munkások, lecsúszott kispolgárok, nincstelenek. Gelléri helyettük és nekik is álmodik egy színesebb varázsvilágot, amelyekben a hétköznapi ember is mítikus hőssé válhat.

Gelléri Andor Endre (Budapest, 1906. március 30. – Wels, Ausztria, 1945. május 6–20. között) író, novellista 1906. március 30-án született Budapesten, szegény munkáscsaládban. Műszaki technikumot végzett, fém- és vasipari szakmából végbizonyítványt szerzett.

Utána sokféle munkával próbálkozott: volt géplakatos, gyári rajzoló, kelmefestő, ügynök, hivatalnok, gyermeknevelő s közben sokszor munkanélküli. Még tanulmányait folytatta, amikor első novelláit elküldte Az Est című lapnak, amelyben 1924-ben Mikes Lajos – a lap szerkesztője és nagy tehetségkutató – felfedezettjeként meg is jelent első írása, és szinte színre lépésétől fogva, sikeres, sőt ünnepelt író lett.

1928–1929-ben Az Est tehetségpályázatán nyert ösztöndíjjal Olaszországban és Németországban járt. Móricz Zsigmond, Füst Milán pártolta, jeles kritikusok méltatták munkáit, a Nyugat leközölte a Varázsló, segíts című novelláját.

1930-ban megírta egyetlen regényét, A nagymosodát. Gelléri valójában a rövid prózai műfajok mestere volt, így regénye sem más, mint reális-látomásos novellák füzére. A műről elragadtatással nyilatkozott Bálint György, Szabó Lőrinc és Halász Gábor is.
1933-ban jelent meg első novelláskötete, a Szomjas inasok, melyért Baumgarten-díjat kapott. 1935-ben Fürst Sándor és Sallai Imre kivégzésének emlékére szimbolikus novellát írt az Ukránok kivégzése címmel.

1941-től többször behívták munkaszolgálatra (Monor, Nagykáta, Aszód, Gyertyánliget, Jászberény), zsidó származása miatt folyamatos üldöztetésben élt a háború végéig.

1944-ben a németek elhurcolták, előbb az ausztriai mauthauseni, majd a gunskircheni koncentrációs táborba került. A tábor felszabadulását ugyan még megélhette, de gyenge szervezete a flekktífusszal már nem tudott megküzdeni, s 1945 májusában, egyes források szerint 10-én, mások szerint 5-én vagy 20-án az ausztriai Wels kórházában meghalt.
A munkaszolgálatos évek alatt megírt Egy önérzet története című, töredékes önéletrajz-regényét majd csak jóval halála után, 1957-ben adták ki. Műveiből Herskó János Vasvirág címmel készített filmet 1958-ban.

A novellában érte el írásművészete a legmagasabb szintet, a hétköznapok költészetét fedezte fel. Írótársainál élesebben látta meg a munkásélet tragédiáit. A társadalmi problémák és baloldali beállítottsága ellenére a kommunizmus által érintetlen marad, soha nem kötelezte el magát az irányzat mellett.

Emlékére a Mazsike a Tevan kiadóval együttműködve 2013-ban kiadta Gelléri novelláiból összeállított „Nekem szeretet kell” című kötetet, amely nagy sikert aratott, a példányok rövid idő alatt elfogytak a polcokról.
Óbudán – többek között a Mazsike Gellérire emlékező tevékenységének is köszönhetően – a tiszteletére utcát neveztek el.

„Öröksége megítélésem szerint századunk legfőbb irodalmi értékei közé tartozik. De magányos jelenség. A nagy múltú és nagy értékű magyar novellairodalomban nem volt elődje, és ezt a hangot nem lehet folytatni. Senki se hasonlít hozzá. Elég beleolvasni bármelyik novellájába – az első bekezdés után kétségünk sem lehet: ezt Gelléri Andor Endre írta.” (Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka)