***

Rechnitz, magyar nevén Rohonc zsidó hitközsége a 17. században a mai Burgenland területén a Batthyány és Esterházy-családok birtokain létrejött, jelentős zsidó közösségek egyike. Rechnitz a Batthyány-család birtokaihoz tartozott. 1945-ben a birtok és az azon álló kastély gróf Batthyány Iván és felesége, Margit Thyssen-Bornemisza de Kászon et Impérfalva, a Hitlert támogató, dúsgazdag acélgyáros Thyssen leánya tulajdonában állt.

1945 tavaszán a visszavonuló németek Burgenlandban akartak védvonalat kialakítani, hogy feltartóztassák az előrenyomuló szovjet csapatokat. A munkálatok elvégzésére 600 magyar munkaszolgálatost rendeltek a magyar államtól (azaz: a szerencsétlen embereket a magyar hatóságok rendelték munkaszolgálatra, nem a németek. A németek „csak” kölcsönvették őket a magyar hatóságoktól). A szovjet csapatok közeledtével a kőszegi koncentrációs tábort is ki kellett üríteni, így az ott fogva tartott, legyengült embereket is a rohonci pályaudvarra küldték.

Innét, az útközben meghaltakkal együtt, mintegy 180-200 emberi roncsot a város közelében lévő, a Batthyhány-család tulajdonát képező, kereszt alakú pajtájába (németül: Kreuzstadl, ma emlékhely, melyet a Refugius egyesület hozott létre, bővebbet többek között burgenlandi kerékpáros útikönyvünkben olvashatnak) szállították.

Mindez 1945 Nagyszombatján, március 24-én történt. Vélhetően a Húsvét tiszteletére Batthyány Margit grófnő mulatságot rendezett kastélyában a rohonci notabilitásoknak és az SS képviselői számára. A mulatságban bő kezűen mérték az alkoholt. Néhány náci tiszt az alkohol befolyása alatt a kereszt alakú pajtához ment, és halomra gyilkolta az ott pihenő, teljességgel elcsigázott embereket. Másnap magyar munkaszolgálatosok egy kisebb csoportjával elhantoltatták a holttesteket és eltakaríttatták a legyilkoltak nyomait – majd őket is kivégezték. Egyikük túlélte és leírta e takarítás történtét.

Sajnos sok ilyen történetről lehet tudni a II. világháború idejéről. Azonban a rohonci tragédia azért is más, mondhatni, különleges, mert a helyiek kivétel nélkül, makacsul tagadtak, az első perctől fogva. Vagy azt állították, hogy nem tudnak semmiről, vagy meg sem szólaltak.

Ugyan volt egy per 1946-ban, amikor a helyszínen két tanú által készített helyszínrajzokon pontosan feltüntették a sírok helyeit. A tárgyalás előtt, úgy hírlik, két terhelő tanút „ismeretlenek” megöltek, egynek a házát felgyújtották. Nincsenek holttestek, nincsenek tanúk. Valószínűleg senkit sem lep meg, hogy az ügyben nem ítéltek el senkit… A tárgyalás iratanyagát a helyszínrajzokkal együtt eltüntették. A sírok máig sem kerültek elő, pedig Fischer osztrák köztársasági elnök 2012-ben, a rohonci Szabadtéri Múzeum avatásán, a helyszínen megígérte: addig nem nyugszik, amíg a sírokat nem találják meg.

****

Eddig a történet, amely csak apropója Jelinek színpadi művének, melyet a tragédia 72. évfordulója tiszteletére mutatnak be 2017. március 24-én.

Aki azt gondolja, hogy egy véres esemény-játékot, vagy egy már megszokott holokauszt-emlékműsort fog látni, bizony alaposan téved. Az (egyetlen osztrák) Nobel-díjas költőnőt éppen az emlékezet, a szembenézés hiánya ragadtatta e darab megírására. Ennek a szörnyű tömeggyilkosságnak ugyanis máig nincs semmilyen következménye. A bűnösöket nem sikerült felelősségre vonni, a legyilkoltak holtteste máig nem került elő, a történet-írás és a nemzeti emlékezet egyaránt mélyen hallgat róla. Mindenki hallgat: az egykori gyilkosok, a lehetséges tanúk, Rohonc lakói… Jelinek azonban nem hajlandó hallgatni. Egy bravúros idő- és emlékezet-utazásban boncolja fel a történetet, de leginkább azt mutatja fel, milyen elváltozásokat, reflexiókat okozhat egy ilyen esemény résztvevőben, áldozatban, tanúban és utókorban egyaránt. Elemzése szellemes, játékos, megdöbbentő és nagyon mély. Lenyűgöző könnyedséggel szökdel térben-időben: az egyik pillanatban a rohonci kastélyban vagyunk az orgián, a következőben meg a kitzbüheli síparadicsomban napjainkban. Ugyanilyen bravúrosan helyezi el a történetet az egyetemes emberi kultúrában: Szophoklész és Nietzsche megidézése, vagy éppen Weber Bűvös vadásza egyaránt természetes közege a drámának. Varázslatos nyelvi  találmányai (vagyis káprázatos költészete) egyszerre hökkent meg, kényszerít felismerésekre, és vált ki mosolyt, nevetést vagy akár röhögést is belőlünk.