Egyenjogúság mint a dualizmus új izraelita diskurzus-hagyománya

Az emancipációval elnyert egyenjogúság az izraelita közösségi emlékezetben visszatérő hivatkozási alappá vált a közösséget ért kihívások megítélésében és értelmezésében.

Az emancipáció az izraelita felekezet recipiálásának fontos előzménye volt. A recipiálás az egyenjogúsítás felekezeti intézményi kiterjesztése lett, ami hitközségen belüli nemzedéki ellentéteket is felszínre hozott. Az izraelita hitfelekezet recepciójának kérdése megosztotta a korabeli zsidó véleményformáló elitet. A fiatalabb generáció (Vázsonyi Vilmos, Szabolcsi Miksa), kik már emancipált családokban nőttek fel, nem ajándéknak, sokkal inkább természetesnek tekintették a polgári egyenjogúságot. Úgy vélték, hogy mint egyenjogú polgárai Magyarországnak hasonlóképpen az ország más lakosához, kezdeményezőként is felléphetnek érdekeik védelmében. Velük szemben az idősebb hitközségi elöljárók az aktivitás helyett inkább a kivárást választották. Aggasztotta őket az ifjabb generáció „vakmerősége”, attól tartottak, hogy a fiatalok aktivitása antiszemita indulatokat gerjeszt.

„A zsidó vallás reczepcziója, azaz egyenjogúsítása a keresztény felekezetekkel, praktikus haszonnal nem jár, de nagy erkölcsi elismerés a magyar nemzet részéről a hazai zsidóságra nézve és ez az, mit elérni akarunk, ez az, amiért több, mint három év óta fáradunk.” – írta Szabolcsi Miksa az Egyenlőség hasábjain 1895-ben.

A vallásnak más társadalmi formáktól való modern elkülönülése viszont problémaként jelent meg az orthodoxia számára. A recepcióval együtt járó polgári válás eltérő polgárjogi és vallástörvényi kezelésére is így tekintettek. A verpeléti rabbi, Fischl Salamon az orthodoxia elhunytjairól beszélve a neológ recepció-mozgalom ellen emelte fel a szavát. „Mojse Rabénuh születésének és halálának évfordulóján igen szépen sikerült ’droschet’ tartott a vertpeléti főrabbi a reggeli ima befejezése után, mely alkalommal felsorolta a zsidóság ama óriásait, kiket az elmult év ragadott ki az élők sorából. A Heszped rendkivüli hatást tett a hallgatóságra és igy kétszeres lelkesedéssel fogadták a rabbi felszólitását a reczepczió-mozgalom elleni állásfoglalásra. A rabbi élesen birálta meg e kárhoztandó tendencziáju mozgalmat, mely épen annak megdöntésére van irányulva, mit azok a beszéde folyamában felsorolt nagyok alkottak és ápoltak.” – írta a Zsidó Híradó 1892 márciusában. Problémát a sajtó főként abban látta, hogy lehetőség nyílna a bét dintől függetlenül a házasság polgári felbontására, így az elhagyott feleségek könnyen válhatnának agunává, rendezetlen körülményeik okán egzisztenciálisan is kiszolgáltatottá, vallástörvényileg pedig feloldhatatlan helyzetben lévőkké. A recepciót végül az állam törvényei iránti tisztelet jegyében vette tudomásul az orthodox hetilap.

Az emancipáció és az egyenjogúság eszméje ugyanakkor meghatározta az izraelita közbeszédet is. Számos kihívásra adott közösségi válasznak lett az értelmezési kerete. Az orthodoxia intézményi különválásának apologetikájában például fontos helyet kapott a lelkiismereti és vallásszabadság gondolata. Jól tükrözi ezt Gábel Jakab A lelkiismereti szabadság és a magyarhoni zsidók szervezése című könyvének 1890-es és 1908-as kiadása. Kossuth Lajos halálhírét gyászkeret nélkül közreadó lapszáma okán az orthodoxia ellen intézett támadásokra a Zsidó Híradó szerkesztőjének, Weisz Dánielnek válasza pedig a vallási hagyományokat helyezte előtérbe, ami mögött a vallás- és lelkiismereti szabadság elve által lehetővé tett saját hagyományaik szerinti megemlékezés okfejtése állt. Az unifikáció ellen a későbbi orthodox lap, a Magyar Zsidó is a korszak meghatározó valláspolitikai-társadalmi diskurzusába illesztette érveit a lelkiismereti szabadság védelmeként mutatva be a neológ-orthodox intézményi elkülönülést.

Az emancipáció ügye szintén megjelent a neológ zsidóság hetilapjának címválasztásában. A tiszaeszlári vérvádperre válaszul apologetikus szándékkal indult a Pesti Izraelita Hitközséghez közelálló, de ahhoz intézményesen nem kötődő, sőt vele szemben sokszor eltérő álláspontot képviselő Egyenlőség – Társadalmi hetilap, Bogdányi Mór, majd Szabolcsi Miksa, valamint fia, Szabolcsi Lajos szerkesztésében. A lap a feltörekvő, emancipált, fiatal neológ zsidó középosztály véleményét képviselte. Az Egyenlőség, kiváltképp a lap indulásakor, legfontosabb feladatának a magyarországi zsidóság magyar nemzethez tartozásának bizonyítását tartotta. „A nemzeti összetartozandóság kritériuma a közös leszármazáson kívül a közös nyelv, közös jellemsajátság, életgondolkodás-, érzés és cselekvésmód, és a nemzetnek jellege viszont a lakhely fekvése, a talaj minősége, klimatikus viszonyok és a más országokkal való érintkezés könnyűsége vagy nehézsége szerint fejlődik és e tényezők behatása alatt keletkeznek a nemzeti sajátságok. Ez értelemben pedig a magyar zsidóknak a magyar nemzethez való tartozása kétséget nem szenvedhet.” – hangsúlyozta Egyenlőség 1882-ben.

Az egyenjogúsítás tapasztalatának beépülése a közösségi emlékezetbe és önmeghatározásba hívta életre a közös magyar-zsidó honfoglalás gondolatát a felekezeti elismeréséhez közeledő zsidóság körében a Milleniumra készülő országban. Az Egyenlőség – történelmi tárgyú írásai, illeszkedve a magyar nemesi romantikus történelemszemléletbe, a Ranke-féle német historizmus jegyeit hordozták magukon.

Kohn Sámuel és a többi zsidó történetíró átvette a közép-európai, német gyökerű, magyar viszonyokra adaptált, dinasztikus, törzsi múltidézést. Magyar-zsidó „ősmítoszt” konstruáltak, ami beleillett a magyar honfoglalás ezredéves évfordulóját ünneplő ország hangulatába, és kielégítettek egy társadalmi igényt a magyarrá válás folyamatában. Ebben a rendszerben megjelenik a közös honalapítás, az együttérkezés, a közös származás lehetősége, az ezeréves együttélés, illetve a magyar-zsidó sorsközösség bemutatására. „Ha a magyar és zsidó nem volnának egy vérből valók, képzelhető volna-e, hogy így össze tudjanak olvadni, mint ezt az utolsó huszonöt év történelme a világ bámulatára bemutatta? Hol van erre példa a zsidó nép történetében? És hol van arra példa, hogy nép önként vette volna fel a zsidó vallást mint a székelyek, kik szombatossá váltak? És ki tudja, egész Erdély nem szombatosból állana-e, ha fegyverrel, tűzzel ki nem irtották volna a magyar nép hajlamát a zsidó vallás iránt? […] Magyar és zsidó egymásra vannak utalva. A magyar reászorul jó barátokra, jó honfiakra, a zsidó pedig boldognak érzi magát a szép magyar földön, daliás testvérei között.”

A Nagy Háború zsidó önmeghatározásai az előző két-három emberöltő alatt kialakult hatalmi-, társadalmi és szimbolikus realitások között létrejött diskurzusokra épültek. Az Egyenlőség publicistája Magyarországról Szentföldként, a magyar zsidókról a magyar nemzet többi keresztény tagjának testvéreként, a harcba induló zsidókról pedig szabadként, befogadottként és új otthonukért harcolókként írt. A Nagy Háború zsidó középkorú generációja a recepció ifjú nemzedéke, kik beleszülettek ezért természetesnek vették a polgári egyenjogúságot, háború idején egy bevett felekezet híveként demonstrálták a nemzet, a birodalom és az uralkodó iránti hűségüket. „Az ifjak, kiknek felekezetét husz éve elismerte a haza, ma mar gyermekeikkel együtt küzdenek a csatatereken és úgy hálálják meg bizalmát. S ha odakinn a tábori tüzek fényénél e sorokat olvassák, csak egy fáradt mosolylyal köszönhetik meg nekünk, hogy helyettük is jubilálunk.” – írta az Egyenlőség főszerkesztője, Szabolcsi Lajos a recepció háborús évfordulóján 1915-ben.

A dualizmus szimbolikus politikájának részét képezte az állampatrióta királytisztelet, ami a judaizmus koronás főre vonatkozó vallási hagyományaival találkozott. Így vált az elhunyt Ferenc József az egyenjogúsítás a zsidóságot megértő, aktív szereplőjévé, és lett az 1916. évi koronázás a magyar-zsidó egyenjogúság ünnepévé. Számos homília, vezércikk és tárca központi gondolata volt az, amit Kiss Arnold izraelita költő, budai neológ rabbi is megfogalmazott IV. Károly koronázása alkalmából az Egyenlőség 1917. évi első számában: „mi magyar zsidók soha nem szűnő hálával és büszke öntudattal érezzük azt, hogy ez az áldott föld, s új királyunk ősi dicső trónusa hozta meg nekünk a Sámuel próféta aratásának gyümölcsét: a mi jogainkat, a mi igazunkat, hogy fölvétettünk a nagy nemzet testvérszövetségébe”.

A két világháború között később ezek a diskurzushagyományok jelennek meg új társadalmi keretek között.

Glässer Norbert az MTA – SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport (03 217) külső munkatársa, Zima András az OR-ZSE Történelem Tanszékének adjunktusa.