150 éves a zsidó emancipáció Magyarországon – sorozatunk 3., befejező része

Emancipáció 150 – sorozatunk 3., befejező része

Változó keretek, efemer jelenségek?

Báró Eötvös József

Az emancipáció évfordulóját báró Eötvös Józsefre emlékezve ünnepelte 1917. év végén az Egyenlőség az IMIT díszüléséről tudósítva, az utolsó lapszám vezércikke pedig a felekezet számára létesítendő állami alapról írva szorosan összekötötte az emancipációt és a recepciót, 1848 közös harcait és az Egyenlőség későbbi jogvédő tevékenységét. „Figyeljünk csak a história szavára. Az 1848. szabadságharcban vérrel pecsételték meg jogtalan elődeink e hazához való érzelmi köteléküket. Aztán nem is olyan régen, most ötven esztendeje, fiatal zsidó legények acé1tollal és szóval harcoltak a polgári jogegyenlőségért. E kornak aggastyán tanúi meg itt járnak, dolgoznak körülöttünk, előttünk, körülsimogatva bennünket szentté vált emlékeikkel. És mintha még csak tegnap volna, pedig az idő ugy eljárt, ott küzdöttünk a felekezet jogegyenlőségéért.” – írta dr. Mezey Ferenc az 1848. évi XX. tc. végrehajtására vonatkozó törvényjavaslatra reagálva. Bánóczi József az IMIT elnökeként az emancipáció ügyét a közös honfoglalás és az ezer éves együttélés keretébe foglalta, amelyből „itthonlétnek” csak az utolsó ötven esztendőt nevezte. Kiemelte, hogy a zsidóság az egyenjogúságot nem önerejéből nyerte el. „De a felszabaditás munkáját nem mi végeztük, nem is végezhettük; mi csak érdemeseknek mutatkozhattunk rá. És ha ma ünneplünk, őket ünnepeljük, Magyarország megujhodása nagy korának legnagyobbjait, Ferenc József királyt, Andrássy Gyulát, Deák Ferencet, Eötvös Józsefet. Voltak mások is, többen, sokan mindannyijuké hálánk és hódolatunk. De mégis Egy van köztük, ki a zsidóságnak különösen drága, kinek nevét imáinkba, emlékét szivünkbe zárjuk: báró Eötvös József.” – kezdte a szabadelvű politikus érdemeinek számba vételét Bánóczi.

Pár éven belül a zsidó közösségek, a Magyar Királyság más alattvalóihoz hasonlóan, gyökeresen új hatalmi, politikai és gazdasági keretek között találták magukat. Az emancipáció ügye szorosan összefonódott Magyarország 19. századi sarkalatos kérdéseivel, amelyek meghatározták a politikát. A gazdasági szerkezetváltás kérdése, a polgári, nemzeti középosztály megalkotásának és összetételének kérdése, a nemzettudat kérdése, a nemzetiségi kérdés és a Dinasztiához fűződő viszony ügye a háború végén gyökeresen új helyzetben került újraértelmezésére, a zsidóság fővonalbeli politikai megítélésével együtt. A vesztes háborúval a dualizmus elitje háttérbe szorult, fővonalba új elitek kerültek. Az ország területvesztésével a nemzetiségi kérdés is aktualitását vesztette. A nemzetiségek zöme az új utódállamokhoz került jelentős magyar népességet is magukkal ragadva. A nemzetiségi arányok fényében értelmezett magyarosodás ügye, ahogyan a dualizmus közjogi vitája is értelmét vesztette. Közép-Európában új, etnikai önértelmezések alakultak ki, ahogyan a háború végén a fővonalbeli magyar nemzetkoncepció is etnikai alapokra helyezkedett, az izraelita intézményrendszeren kívül pedig az önálló zsidó nemzeteszme, a cionizmus népszerűsége nőtt meg.

Az első világháború után a magyar véleményformáló elit zsidósággal kapcsolatos nemzeti stratégiája megváltozott. A korábbi asszimilatív nemzetkoncepciót az etnicista váltotta fel. A nemzetkoncepció megváltozását tükrözte az 1920:XXV. tc. A numerus clausus néven ismert törvény a felsőoktatásba való bejutást szabályozta az adott nemzetiség vagy népfaj számarányának megfelelően. A törvényt a jogalkotó a korábbi magyar nemzetfelfogással ellentétben – mely a magyarországi zsidóságot a magyar nemzet részének tekintette – a zsidókra is alkalmazni szánta. „A nemzetgyűlés eldöntötte, hogy faj vagyunk…” – értékelte a zsidósággal kapcsolatos új hivatalos álláspontot az Egyenlőség a törvény megszavazásakor.

A neológ izraelita hetilap az egyenjogúság védelmére helyezte a hangsúlyt. A publicisták célja a jogérvényesítés és jogvédelem volt, de a belső magyar izraelita közösségi kötelékek megerősítésére is törekedtek. A jogegyenlőség sérülését és a háború utáni antiszemita diskurzusokat a háborús veszteségek és társadalmi válság okozta efemer (átmeneti) jelenségekként mutatta be. Az átmenetiség diskurzusát a magyar izraelita szimbolikus politika keretében zajló múltidézéssel, korábbi pozitív példák sorával támasztották alá. Az egyenjogúság-diskurzusok sorában a modern magyar nemzeteszme vonatkozásában ilyen volt az 1848-as honvédek példájának felmutatása, a judaizmus királytisztelete és a dualista életvilágnak nosztalgikus megidézése. Jelen kereteire pedig első világháborús hőskultuszra, hősies harcra és hősi halálra reflektáltak az emancipáció megpecsételésének, véráldozattal történő megerősítésének toposzaként.

A Horthy-korszakban uralkodóvá vált a függetlenségi diskurzus, és így március 15-ének kiemelt szerepe lett a nemzeti ünnepek között. Az Egyenlőségnek, mint véleményformáló, befolyásos neológ lapnak alkalmazkodnia kellett ehhez a helyzethez. Berstein Béla a zsidók szabadságharcos múltjáról szóló kultuszalkotó könyvének szellemében írt az Egyenlőség a zsidók szerepvállalásáról a márciusi eseményekben, a jogegyenlőségre reflektálva. „Már nyomták a «Nemzeti dal››-t és várták a 12 pontot, lángoló beszédekkel; Degré, Irinyi, Vasvári, Egressy, Jókai tartották ébren a tömeg érdeklődését, és egy izraelita vallásu orvostanhallgató, egy névtelen hős, kinek nevét a történelem nem jegyezte fel. A magyar szabadság bölcsőjének ringatásánál egy fiatal zsidó diák beszél a tömeghez, jóllehet az ő jogait még nem iktatták törvénybe, jóllehet még nem emancipálták, még nem igazi állampolgár, de azért ott van a tömeg között, és lengeti a szabadság zászlaját. A pesti egyetemen alakult katonai tanfolyamon a résztvevők 20%-át zsidó egyetemi hallgatók teszik…” – mondta 1924-ben Várnai Imre szigorló orvos hallgató, azaz OMIKE főiskolai ifjúsági szervezetének elnöke.

“Jó királyunk, Ferenc József”

A függetlenségi szimbolikus politika bár megjelent az izraelita közbeszédben, nem Ferenc József ellen irányult, hanem egy többszörös lojalitásrendszerben a magyar nemzethez tartozást volt hivatott kifejezni. Ferenc Józsefhez való viszonyulást a vallási hagyományokon túl a zsidóság kései konfesszionalizálódásában játszott uralkodói szerepe és a belső irányzati viták során tett szimbolikus gesztusai szintén meghatározták. A neológia és az orthodoxia saját intézményesülése mellett, az uralkodó érdemének tulajdonította a zsidóság társadalmi integrálását, a polgári egyenjogúsítást és a bevett felekezetté tételt is. Ferenc József így a zsidóságot védelmező, mélyen vallásos katolikus uralkodóvá vált. Ferenc József kora a két világháború közötti izraelita értelmezésekben letűnt aranykorrá vált.

A reprezentatív izraelita első világháborús emlékművek – a két világháború közötti szimbolikus politikához csatlakozva – bekerültek

Aranyalbum, turulok Tórával

a Magyar Hadviselt Zsidók Aranyalbumának illusztrációi közé is. A több kiadást megért album a második világháború éveiben volt hivatott a neológ zsidóság számára a magyarsághoz tartozást reprezentálni. Ez a szerep a kötet szerkesztését is meghatározza. 1940-ben írott előszavának központi gondolata a hősök vérén szerzett közösségi érdem, amely az izraelita felekezetet végérvényesen a magyar nemzet részévé avatja. Az „első «zsidótörvény» után, a második «zsidótörvény» hajnalán megalakul a Pesti Izraelita Hitközség kebelében a «Hadviseltek Bizottsága». És ennek a bizottságnak írott programjában a legfőbb pont az 1914–1918-as világháború magyar zsidó hadbavonultjainak statisztikai számbavétele. Összeírása mindazon személyeknek, akik e hazáért küzdöttek, vért és életet áldoztak… […] Összeirassanak, hogy nevük örök emlékű legyen és példaképpen lebegjen a jövő nemzedéknek! …A hős apáknak dicső harci tettei mutassák az utat az utódoknak e hon iránti áldozatos szerelmükben!…” Az album egyszerre volt apologetika a szegregációs törvények által meghatározott társadalomban és a korábbi diskurzusok folytatása.

A zsidótörvények az emancipálás és a recipiálás megszűntetését jelentették. Szimbolikus közösségi értelmezésük az emancipációs diskurzushagyomány keretei között történt meg.

Az Egyenlőség című hetilap hosszasan foglalkozott az I. zsidótörvénnyel és a II. zsidótörvény vitájával, ami egzisztenciális és szimbolikus kihívást is jelentett az emancipált zsidóság számára. A szegedi püspök és az óbudai rabbi sajtóvitája a számos cikk között azért érdemel külön figyelmet, mert modernitás előtti kérdésfelvetéseket hozott közös nevezőre a modern állam szimbolikus politikai jelenségeivel. „Hivő lélekkel valljuk, hogy az Isten akarta igy. Az Isten büntetett igy. Ő tudja egyedül: miért? […] De egyet mi magyar zsidók rendületlenül hiszünk és vallunk a mi legmélyebb alázottságunkban is. A magyar gondolat, a magyar hüség, magyar hazánk iránti szerelmünk szent kötelességei ellen soha, egy percig, se vétkezett a magyar zsidóság. Ilyen bűntől tisztának érzi a lelkét a magyar zsidóság. Ilyen bűnünk nincsen, ilyen bűnért nem büntethet bennünket a mi Istenünk.” – írta dr. Glattfelder Gyula szegedi katolikus püspöknek, felsőházi bizottsági tagnak válaszul dr. Kiss Arnold vezető főrabbi az első zsidótörvény parlamenti megszavazása után. 1938. december 29-i számával, ami a II. zsidótörvény előkészítéséről ad hírt, megszűnik az Egyenlőség hetilap.

IV. Károly. Basch Árpád izr. művész festménye

A Magyar Zsidó Múzeumban 1938-ban az I. zsidótörvény parlamenti vitasorozatával párhuzamosan a jogegyenlőség történelmi dokumentumainak és szimbólumainak bemutatására emancipációs kiállítás nyílt. A neológia ezzel emlékezett meg a korábbi nemzedékek egyenjogúságáról. Az orthodox zsidó publicisták szintén a királytisztelet, a dualista nemzeti elit és az egyenjogúság felől értelmezték a II. zsidótörvény kihirdetését. „Elmerengve a múltakon, legelőször is kimondhatatlan hálát érzünk I. Ferenc József és IV. Károly koronás magyar királyok és még előbb II. József meg nem koronázott magyar uralkodó irányában, akik alatt a zsidóság emberi és polgári jogokat nyert és akik beállították a zsidóságot az állam polgári rétegébe. Hódolattal említjük báró Eötvös József, Klauzál Gábor, Szentkirályi Móricz, Szemere Bertalan, Görgey Arthur, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Deák Ferenc, id. gróf Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Wekerle Sándor, Szilágyi Dezső stb. neveit, akiknek szellemi világa a szabadság, a jog, az igazság volt, amely nem ismert születési és származási megkülönböztetést és az ország és a haza érdekében valónak vallották, hogy a századok óta itt lakó zsidóság beállíttassék a nagy magyar birodalom történet adta nagy hivatásának szolgálatába: a Kárpátoktól az Adriáig levő területen valósággá tenni a magyar szupremáciát. […] Élnünk kell jogainkkal és kötelességeinkkel. Deák Ferenc szavai irányítanak bennünket, aki azt hangoztatta a jogától megfosztott nemzetnek: ’Amit elvesznek tőlünk, azt visszanyerhetjük, de amiről lemondunk önként, az elvész.’” – írta az orthodox vezércikk 1939-ben.

A második világháború után, az új társadalmi berendezkedés keretei között az új zsidó publicisztika a marxi osztálykritika felől értelmezte újra az intézmény-közeli izraelita középrétegek diskurzushagyományait.

Glässer Norbert az MTA – SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport (03 217) külső munkatársa, Zima András az OR-ZSE Történelem Tanszékének adjunktusa.