„Az antiszemitikus agitációt mint a XIX-ik század embere szégyellem; mint magyar restellem; mint hazafi kárhoztatom.”(Kossuth Lajos, 1883)

A zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt 1867. november 25-én terjesztette be Andrássy Gyula gróf miniszterelnök. „Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében” című javaslatot a képviselőház minden vita nélkül, egyhangúlag, a főrendiház pedig 64 szavazattal 4 ellenében fogadta el. Az 1867. évi XVII. törvénycikk a hazai zsidóság előtt a társadalmi-gazdasági felemelkedés korábban soha nem ismert, nagyszerű lehetőségeit nyitotta meg.

E fontos történelmi és társadalmi esemény, választóvonal 150 éves évfordulójára készülvén felkértük Glässer Norbert és Zima András kutatókat, a téma szakavatott ismerőit, hogy egy cikksorozatban mutassák be a törvény létrejöttének hátterét, a törvény fontosságát, annak a zsidó közösségen belüli értelmezését, jelentőségét.

Az alábbiakban a cikksorozat első részét olvashatják.

***

Glässer Norbert – Zima András

Emancipáció 150

Évfordulók – folyamatok – változó társadalmi keretek

2017 három olyan magyarországi esemény 150. évfordulója, amelyet a közgondolkodás és a zsidó közösségi emlékezet kevésbé, a zsidó történetírás, azon belül a jeruzsálemi iskola viszont annál hangsúlyosabban köti össze. 1867-ben történt meg a kiegyezés, Ferenc József koronázása és a zsidóság magyarországi egyenjogúsítása (emancipációja). A három esemény különböző történeti folyamatok eredménye, a szélesebb társadalom és a zsidóság körében is különböző gyökerű, hatalomhoz és történetiséghez való eltérő viszonyulásai módok megjelenítése, ugyanakkor mégis összefonódnak a modern alkotmányos állam kiépülésének keretében.

A kiegyezés háromszereplős kompromisszumrendszer a Dinasztia, a szabadelvű magyar nemesség és az osztrák-német polgárság egy részének kompromisszuma. Ez egy szerződés-halmaz volt, a két birodalomrész elitje közt közvetlen tárgyalások nem zajlottak. A létrejött államjogi kompromisszum nem hagyott hátra győztest vagy vesztest. A magyar izraelita szimbolikus politikát formáló rabbik és publicisták a kiegyezés alapjain álltak. A magyar társadalom más csoportjainál szintén megtalálhatóak voltak azok a véleményformáló veterán forradalmárok, akik az 1867-es kiegyezésben az alkotmányosság helyreállítását, a nemzet és az uralkodó közötti viszony rendezését látták. Deák Ferenc bár a modern alkotmányos berendezkedést egyeztette össze a rendi hagyományokkal, a magyar nemesi elit nem államban és nem állami szuverenitásban gondolkodott, hanem országban és királyban, illetve azok történeti jogaiban, dinasztikus alapon. Ferenc József koronázása ennek a rendi-dinasztikus világnak a megjelenítése.

A modernitás előtti zsidó hagyomány szintén az Örökkévaló dicsőségét visszatükröző, Isten által legitimált uralkodó képén keresztül fogalmazta meg a keresztény hatalomhoz való viszonyulást a szétszóratásról és önmaga szerepéről kialakított értelmezésekben. Az Örökkévaló a zsidó nép történetének aktív alakítójaként, büntető-megbocsátó Istenként a szétszóratás végét a megtéréshez és a messiási kor eljöveteléhez kötötte. A modernitást megelőző zsidó világképben a szétszóratásban élő közösségek jelenük állapotainak elszenvedői és egy vallási eszkatológia részei voltak.

A pozsonyi főrabbi, Chatam Szofer ezt fogalmazta meg, amikor arról írt, hogy lehettek volna „olyan korok a múltban, amikor részlegesen megváltást nyerhettünk volna [vagyis békét nyerünk volna a világ nemzeteivel, akiknek az árnyékában élünk], vagy akár részesülhettünk volna olyan megváltásban, amilyenben [atyáink részesültek] a második Szentély napjaiban; […] de értelmetlen lett volna, hiszen szent elődeink sohasem érték volna be kevesebbel, mint a teljes megváltás – még ha mi magunk megalkuvók lennénk is, és elfogadnánk a részlegeset. Izrael népének tehát érdemes hosszúra nyúló száműzetést elszenvednie, hogy végül a megváltás teljes legyen.” (Szófer Mózes: Torat Mose. Pozsony, 1879. 1:36.)

A modernitásban a társadalom különböző területei már nem a vallási elvek mentén szerveződtek. A gazdaság, a politikum más intézményi szférákhoz hasonlóan lassan elváltak a vallás által meghatározott hitélettől és a felekezetiségtől. Az emancipáció mögött egy párhuzamos, de a modernitással összeforrott folyamat húzódott meg, ami a „részleges megváltás” és a béke ígéretét hordozta. Ez a folyamat a felvilágosodás és annak zsidó adaptálása, ami nélkül az emancipáció mind a keresztény társadalom, mind pedig a zsidó közösségek felől elképzelhetetlen lett volna. A felvilágosodás egyszerre hordozta megában a szétszóratásról alkotott kép megváltozását és a zsidóság első modern ideológiáját, amely révén a szélesebb társadalommal összefonódhatott és annak aktív részesévé válhatott. A modern nyugati társadalom és állam szekuláris alapon történő meghatározásával, a racionalitás, a humanitás és a tolerancia eszméjének kiterjesztésével egyrészt a zsidó közösségek előtt nyíló lehetőségek, másrészt a környezethez való viszonyulások változtak meg. Állami szinten az emancipációhoz vezető új eszmék első megjelenései a felvilágosult abszolutista uralkodók azon törekvésében érhetők tetten, hogy „hasznos alattvalóikká” tegyék a zsidóságot jogállásuk uralkodói szabályozása és társadalmi helyzetük oktatás révén történő megváltoztatása által. A Habsburg Birodalom esetében II. József (1741-1790) törekvései jelenítették meg először ezeket a változásokat.

Magyarországon a 19. század folyamán lényegében mindvégig ugyanazok a sarkalatos kérdések határozták meg a politikát. Ezek a gazdasági szerkezetváltás kérdése, a polgári, nemzeti középosztály megalkotásának és összetételének kérdése, a nemzettudat kérdése, a nemzetiségi kérdés, a Dinasztiához fűződő viszony és a zsidókérdés voltak.

A 19. század magyar politikusainak dönteniük kellett arról, hogy mit kezdjenek egy frissen bevándorolt, dinamikusan növekvő lélekszámú, elitjük révén komoly gazdasági befolyással rendelkező, roppant heterogén etnikai-vallási csoporttal. A kérdés megosztotta a magyar politikai elitet. A törésvonalak nem az általában megszokottnak gondolt politikai irányzatok határai mentén húzódtak. Egy politikai közösség tagjainak gondolt véleményformálók képviseltek tökéletesen ellentétes álláspontot a zsidókérdésben. A reformkorban az egyaránt a reformtáborba sorolt Széchenyi István és Eötvös József nyíltan szemben álltak egymással a zsidók emancipációjának ügyében. Eötvös álláspontja szerint – melyben keveredtek a gazdasági és társadalmi racionalitás és a természetjogi érvek – a zsidókat azonnal egyenjogúsítani kell. Szerinte a jogilag emancipált zsidók a magyarság hasznára válnának. Véleményét a Budapesti Szemlében 1840-ben fejtette ki: „Ha a zsidónak birtokjog adatik, a jószágok becse nevekedni fog, s a keresztény drágábban akvirálhat! – ha a céhekbe felvétetnek, talán jobban dolgoznának, s a keresztény mesterember nagyobb szorgalomra kénszeríttetnék! – s nem istentelenség-e ez? Minek legyünk keresztények, ha némi haszon nincs öszvekötve vallásunkkal?”

Eötvössel szemben Széchenyi ellenezte a zsidók egyenjogúsítást. Széchenyi a gazdasági szerkezetváltással mindenképpen létrejövő nagypolgári csoport megalkotását a magyar arisztokráciától várta, és attól tartott, hogy az egyenjogúsítással a mobil tőkével és nyugati üzleti kapcsolatrendszerrel rendelkező zsidók komoly versenyelőnnyel rendelkeznének a kötött vagyonnal bíró arisztokráciával szemben. Ebbéli aggodalmainak már az 1830-ban kiadott Hitelben hangot adott: „És ez földesuraink s földbirtokosink állapotjának vázrajza, s ebből látszik, hogy inkább mende-monda teszi hitelünk létét vagy nemlétét, mint fekvő jószág, ház, marha, gabona, bor sat. Azonban ne aggódjunk ezen, tűrjük, sőt örüljünk rajta, mert ez is praerogativáink egyik szép következése, melynek a zsidó annyira örül s nevet, midőn mi felemelkedett büszke érzéssel függetlenségünkről álmodozunk, de magunkat egyszersmind általa megköttetni engedjük – hogy azt valóban inkább az ő praerogativájának mondhatnók!”

A két álláspont az 1839/40-es országgyűlésen a zsidók egyenjogúsításáról szóló felirati javaslat vitájakor csapott össze a Felsőtáblán. A fentieken túl az emancipációt támogatók demográfiai érveket is felhoztak. Azt állították, hogy a jogilag egyenjogúsított zsidók a magyarságba fognak beolvadni és így növelik a magyar elem súlyát Magyarországon. Az ellenzők szerint a zsidók egy különálló népcsoport, és nagy számuk miatt lehetetlen őket emancipálni és egy újabb nemzetiségre Magyarországon nincs szükség. Végül több üzenetváltás, és kompromisszum után született meg az 1840. évi 29. törvénycikk. A törvény kimondta, hogy „Mindazon zsidók, kik az Országban vagy kapcsolt Részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenök erkölcsi magaviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész Országban és kapcsolt Részekben akárhol szabadon lakhatnak, – kivévén egyedül az 1791-dik esztendei XXXVIII. törvénycikkelyben említett bánya-városokat s azon helyeket, mellyekből a bányák és bányászi intézetek tekintetéből törvényes régi szokás mellett jelenleg kizárva vannak.” A törvény ezenkívül rendelkezett a zsidók szabad vállalkozás-alapításáról, viszont a zsidókat kötelezte arra, hogy vezeték- és tulajdonnevekkel éljenek, születendő gyerekeiket rabbijaik által anyakönyveztessék, valamint arra, hogy szerződéseiket „a hazában és a kapcsolt részekben divatozó élőnyelven” szerkesztessék.

Az emancipáció ügyében a magyar politikai elitnek 1848 tavaszán sem sikerült döntésre jutniuk (ez a nemzetiségi kérdésben és a Dinasztiához fűződő viszonyban sem sikerült). A szabadságharc bukása előtt nem sokkal a Szegeden ülésező meglehetősen csonka országgyűlés hozott ugyan egy emancipációs törvényt. Azonban ez soha sem lépett érvénybe.

1848 és 1867 között a zsidó emancipáció kérdése lekerült a napirendről. Végül a kiegyezést követően az 1867/68-as törvényalkotási láz időszakában a többi sarkalatos kérdéshez hasonlóan törvényben rendezték a zsidókérdést is. Eötvös József kultuszminiszter bábáskodása mellet megszületett emancipációs törvény, az 1867. évi 17. törvénycikk kimondta, hogy „az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.” Az izraelita hitfelekezet egyenjogúsítására, recepciójára csak jóval később az un. egyházpolitikai törvények keretei között került sor. Az 1895. évi 42. törvénycikk az izraelita vallást bevettnek nyilvánította, azaz a többi keresztény felekezettel egyenjogúsította.

A magyar politikai elit az emancipációról szóló törvény kihirdetése után még inkább elvárta, hogy a zsidók magyarosodjanak, és önmagukat magyarnak tartsák. Ezzel segítve a magyarokat, abban hogy Magyarországon belül nemzetiség szempontból abszolút többséghez jussanak. Ez a zsidókkal kapcsolatos magyar nemzetstratégia 1920-ig megmaradt.

Az emancipáció túlmutat önmaga jelentőségén. A judaizmus felekezetiesedésének, az eötvösi zsidó kongresszusnak és az izraelita felekezet recipiálásának fontos előzménye, az izraelita közösségi emlékezetben pedig 1944-ig fontos hivatkozási alap a közösséget ért kihívások megítélésében és értelmezésében.

Glässer Norbert az MTA – SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport (03 217) külső munkatársa, Zima András az OR-ZSE Történelem Tanszékének adjunktusa.