Üres padok emlékjel avatása Mezőkövesden 2017. március 6-án

A holokausztban megölt diákokról emlékeztek gimnazisták és tanárok 2017. március 6-án a Szent László Gimnáziumban Mezőkövesden, majd felavatták Zsiga Renáta, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója által készített emlékjelet.

Sajtómegjelenések az avatásról:

http://groszmannlili.xyz/2017/03/14/emlekjel-a-mezokovesdi-gimiben/

A Mezőkövesd TV forgatott is az eseményen:


További érdekes írások a cikkel és a mezőkövesdi diákok kutatási eredményeivel kapcsolatban:

http://groszmannlili.xyz/2016/05/17/ures-padok-mezokovesden/

Az alábbiakban pedig az avatáskor is elhangzott, a diákok által írt beszámoló szövegét közöljük:

A tavalyi év folyamán kilencedikesként lehetőségünk nyílt részt venni egy kutatómunkában.  Ennek az Üres padok elnevezésű programnak a célja az volt, hogy a mai középiskolás diákok, azaz mi, megismerjük, mi történt a 2. világháború idején a zsidó származású, hozzánk  hasonló korú diákokkal, akik egyszer csak eltűntek az iskolapadokból. Mikor belevágtunk a projektbe, egyikünk sem gondolta, milyen érdekes és tanulságos lesz ez a munka.

          A heti egy órás történelem órákon két csoportban kezdtük el a kutatást. Az egyik csapat a mezőkövesdi zsidóság történetével ismerkedett a nem túl nagyszámú forrás segítségével, a másik pedig a gimnázium évkönyveiből gyűjtött adatokat. Különleges érzés volt a 40-es évek gyöngybetűivel írt anyakönyveket lapozgatni, elképzelni a nevek, tanulmányi eredmények mögött az akkori diákokat.

Akkor még a személyes adatok között a vallásukat is feltüntették. Így derült ki, hogy az első tanévben, 1911/12-ben a gimnázium 44 tanulójából 12 volt izraelita vallású, azaz 27%. A legtöbben az 1919/20-as tanévben voltak, összesen 77-en, majd az arányuk fokozatosan csökkent.

A 40-es évektől minden nevet kiírtunk, és megpróbáltuk követni, ki az, aki érettségi vizsgát tett és ki az, aki eltűnt a hivatalos iratokból. Sokukról az derült ki, hogy elköltöztek, másoknak nem bukkantunk a nyomára. Szinte nyomozómunka volt ez. Több hivatalos helyre írtunk információt kérve, pl. a Holokauszt Múzeumnak vagy angolul a Yad Vasembe. Amíg a válaszokra vártunk, feldolgoztuk csoportokban iskolánk különböző korszakait, és előadtuk egymásnak. Jártunk a Matyó Múzeumban, ahol városunk történetével ismerkedtünk, a városi könyvtárban, ahol ehhez sok segítséget kaptunk, és felkerestük a város köztéri szobrait, emléktábláit, ahol szelfiket készítettünk.

Hogy könnyebben el tudjuk képzelni a két világháború közti iskolát, felkerestük a helyi iskolatörténeti gyűjteményt, ami felért egy időutazással. A tanév folyamán két olyan kiállítást is láttunk, ami a zsidósághoz kapcsolódott. Az egyik a gimnáziumban volt, ahol diáktársaink beszéltek a zsidó életmódról, szokásokról, ünnepekről és mindennapokról, majd a Vagonkiállításon – szintén iskolatársainktól – hallottunk az elhurcolásuk körülményeiről.

Közben a listánk fokozatosan szűkült négy névre. Megtudtuk, hogy ketten biztosan túlélték a vészkorszakot, a másik két tanulóról pedig tovább informálódtunk. Ellátogatott hozzánk az egyikük osztálytársa, Répászky Zoli bácsi, aki mesélt a 40-es évek gimnáziumáról, és elmondta, úgy tudja, hogy Waller István Auschwitzba került az anyukájával – azonnal a jobb oldali sorba, és többé senki sem látta. Találtunk egy fényképet 1937-ből, amin ő is szerepelt. Egy kedves, értelmes arcú fiúcska svájci sapkában.  A korabeli anyakönyvből tudjuk, hogy kitűnő tanuló volt, szín ötös. 1929. március 27-én született. Apja Waller Sándor órásmester, akinek az üzlete a főutcán volt, a mai Fő tér környékén. Anyja Tepper Jolán, akivel a Bónis Bertalan /ma Morvay/ utcában laktak. Hamarosan megkaptuk a hivatalos iratot, amiből kiderült, hogy valóban Auschwitzban halt meg 1944 júniusában. Az interneten tovább keresgéltünk, hátha túlélte valaki a családjából a borzalmakat. Ráakadtunk Waller Edit, lánytestvére leszármazottjára Venezuelában, akivel felvettük a kapcsolatot, és váltottunk néhány üzenetet. Sajnos semmilyen dokumentummal nem rendelkeznek erről az időről.

Grünberger István elsős volt az 1943/44-es tanévben, de róla nem találtunk információt. A másik két, az évkönyvben izraelitaként feltüntetett tanuló túlélte a háborút.

Amikor az anyakönyvekkel összevetettük az adatokat, kiderült, hogy volt még egy magántanuló ebben az évben, Berényi László György, aki 1932. július 7-én született Mezőkövesden. Apja Berényi József terménykereskedő, anyja Knöpfler Ilona. 1947-ben holttá nyilvánították 1836/1947. számon. Ebben a végzésben az szerepel, hogy 1944 júliusában Auschwitzban halt meg édesanyjával és 2 éves kisöccsével, Tiborral együtt.

Waller István és Berényi László tehát az a két tanuló, akik ugyanitt léptek be az épületbe, ahol mi, ugyanazokban a termekben tanultak, ahol mi, majd egy napon azt mondták nekik, nem jöhetnek többé ide. Vajon ők tudták miért? Tudták, miért kellett a gettóba költözniük? Miért hurcolták őket idegen országba? Tudták, mi vár rájuk az „Arbeit macht frei” felirat mögött? És vajon mit gondoltak az akkori osztálytársak? Hová tűnt a padtársuk, a barátjuk?

Mi, ma ide járó diákok sem értjük, hogyan történhetett meg mindez. De ha a kutatómunkánkkal hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy ezeknek a tizenéves fiúknak az emléke megmaradjon, akkor igazán hasznosan töltöttük a tavalyi történelemórákat. Ez az emlékjel emlékeztessen és figyelmeztessen mindannyiunkat!

Most pedig egykori diáktársaink tiszteletére meggyújtunk két gyertyát, és elhelyezzük az emlékezés virágait.