Búcsú Ungvári Tamástól

Tisztelt gyászolók, apám barátai, tisztelői, olvasói, diákjai és az igazságra éhes, kultúrára fogékony emberek közössége. Anyám, Katalin, és bátyám, Dávid, nevében is köszönöm, hogy eljöttetek és közösen méltóan megemlékezhetünk apámról.

Sokan jól ismertétek publikus oldalát Ungvári Tamásnak: az életet habzsoló, nyilvánosságot és szereplést nem megvető, polgár pukkasztóan sztorizgató társasági ember énjét. Ezt az oldalát, kisebb-nagyobb csúsztatásokkal, már sokan megírták. Én most nem erről szeretnék beszélni. Úgy gondolom, egy ember történetét, mint egy könyvet, az egésze alapján lehet megítélni és nem abból a fejezetből, amibe épp belelapoztunk. Én inkább kiemelnék néhány más fejezetet, amelyek talán kevésbé ismertek, de a legmélyebb nyomot hagyták bennem és családunkban.

Ungvári Tamás – az örökifjú. Azt mondták egyszer az életről, hogy „a cél az, hogy fiatalon halj meg, de olyan későn amennyire csak lehetséges.” Mint sok más magyar zsidó túlélő, ő sem szeretett mesélni erről az időszakról. Egy történetet azért elárult, amin mint minden klasszikus Ungvári sztorin, egyszerre borzongtunk es mosolyogtunk. 1944-ben, amikor a nácik bevonultak Budapestre, apám akkor 14 éves kisfiúként, a kíváncsiságtól vezérelve, lesétált az Astoriánál állomásozó Gestapo tisztekhez, hogy német nyelvtudását gyakorolja velük. Sok mindent tanult meg élete során, de félni se akkor se haláláig nem tudott megtanulni. Minden egyes személyes kudarcban és tragédiájában, ő inkább a lehetőséget látta. Ha kirúgták egyik lábát, gyorsan növesztett egy újat. Ahogy ő szerette mondani, „előre menekült.” Amikor Magyarországon elfogyott körülötte a levegő a 70-es évek végén, vendégprofesszorként tanította végig a nyugat legrangosabb egyetemeit. A 80-as évek végen, már majdnem 60 esztendősen, amikor kortársai még régi írógépeket használtak, megtanította önmagát számítógépezni majd a számítástechnikai forradalmat népszerűsítette itthon. Akármilyen idős volt, nem hagyta, hogy a múlt rabja legyen, mert neki az élet mindig holnap kezdődött. Ez az optimista életszemlélet és magabiztosság az egyik legértékesebb hagyatéka.

Ungvári Tamás – a tanár. Apám utolsó leheletéig aktív volt. Tudta, hogy amíg a bankszámlán lévő pénz gyarapítható vagy költhető, addig a tudás az egyetlen univerzálisan konvertibilis valuta, ami nem veszít értékéből és senki sem veheti el. Hivatásszerűen emlékezett mindenre. Ő hitt abban, hogy a világ jobb lesz, ha több önállóan gondolkodó ember van benne és a legnagyobb örömét abban lelte, ha másokat inspirálhatott. Neki a TV vagy rádió stúdió csak egy másfajta katedra volt nagyobb osztályteremmel. Diákjaiban a reményt és a jövőt látta. Talán fiatalabb önmagát. Úgy gondolta, ha Weisz Salamon cipész unokájából, és Ungár Sándor szabó mester fiából lehet egy Ungvári Tamás, akkor bárkiből lehet bármi. Legyen az a szegény magyar parasztgyerek vagy a mexikói eperszedő bevándorló fia.

Apám tudásánál talán csak az igazságérzete lett erősebb ahogy egyre idősebb lett. Élete küldetésének látta mások igazának megírását. Életének utolsó heteiben, az egyik legnagyobb örömét abban lelte, hogy megjelenhetett könyve, amiben Lőw Immánuel rabbi emlékéért perelhetett. Műveivel bátorságra akarta biztatni olvasóit. Ő annak tudatában irt, hogy jövőnk akkor lesz, ha kiállunk az igazságért és nem engedjük, hogy mások történelmünket elrabolják.

Ungvári Tamás – a családapa. Ez volt életében a funkció, a cím, amit legjobban szeretett, de a legkevesebb nyilvánosságot kapta. Sosem értettük, hogy ennyi könyv, fordítás, cikk és tanulmány megírása mellett hogyan jutott ideje apánk lenni. Őszintén szólva, nem könnyítettük meg a dolgát. Talán a legkritikusabb közönsége mi ketten voltunk. Könyörtelenebbül osztályoztuk, mint ő a diákjait.

Nyerjünk inspirációt életéből, hogy jobb és bátrabb verziói legyünk önmagunknak. Mostanában, ha a híreket olvassuk, könnyű elkeseredni magyar kultúra és tudomány jövőjével kapcsolatban. De ne essünk bele az indifferencia és beletörődöttség veszélyes csapdájába. Nem hinthetnek itt annyi viszályt, hogy mi ne tudnánk összefogni az igazságért. És adjon nekünk az is erőt, hogy ott lesz mellettünk szövetségesnek egy egész kísértet hadsereg, köztük most már Ungvárival és a megszenvedett magyar kultúra többi nagyjával.  Ha ezt megtesszük, már megérte neki élni es meghalnia. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Ungvári Benjámin búcsúbeszéde