Filmvetítés a Csányi5-ben

Peter Scheiner a Felvidéken nőtt fel, hogy aztán a hetvenes években Svájcban kezdjen el zsidó múltjáról, szülőföldjéről reflektálva különböző dokumentumfilmeket készíteni. Ezekből válogatott az a vetítés 2018. március 7-én, mely egyúttal a Csányi 5 – Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár első közös szervezésű programja volt.

Az első film a szlovákiai Komárom zsidóságával foglalkozott, és azt a kérdést vetette fel, hogy milyen jövője lehet ennek a gazdag múltú városnak (Naive Träume – Eine jüdische Gemeinde trotz dem Untergang, Naiv álmok ?– A megszűnés ellen küzdő zsidó hitközség).  A vetítést követően élénk beszélgetés alakult ki a film szereplői: a komáromi zsidó hitközség tagjai, és a rendező között.

A második film, ha lehet, egy még megrendítőbb témával foglalkozott: Svájcban élő holokauszt-túlélőkkel. Az Ende der Erinnerung? –Az emlékezet vége? című munka végigköveti a Svájci Holokauszttúlélők Egyesületének történetét, egészen az ünnepélyes feloszlatásukig. A vetítést követően Szunyogh Szabolcs történész, elnökségi tag kérdezte az alkotót a film elkészítésének körülményeiről, motivációiról, és következő filmes terveiről.

A filmekről bővebben itt írtunk.

A rendezvény az IHRA (Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség) svájci elnökségének lezáró magyaroszági esemény volt, melyet jelenlétével tisztelt meg többek között Stubendek László polgármester, a komáromi zsidó hitközség elöljárói, és Takács Szabolcs, az IHRA magyarországi elnökségét 2016-ban koordináló államtitkár.

Mit tanulhatunk Esztertől? – Purimi gondolatok

Purimot a diaszpórában, így a Magyarországon élők is ádár 14-én ünneplik, míg a fallal körülvett városokban élő zsidók egy nappal később, ádár 15-én (ma már csak Jeruzsálemben tartják Purimot ádár 15-én). Idén ádár 14. február 28-án este köszönt ránk és március 1-jén naplementével megy ki.

Purim történetét a Megila, vagy más néven az Eszter-tekercs meséli el, melyet az ünnep beköszöntekor este és másnap reggel, vagy később napközben olvasunk fel. Mindkét felolvasás kötelező jellegű, aki csak egyszer olvasta vagy hallgatta meg, az nem tett eleget a purimi micvának. Purimi micvának számít még a barátainknak, ismerőseinknek való étel-, jellemzően süteményküldés (misloakh manot, másképpen slakhmonesz), a szegények segítése (matanot levjonim) és természetesen az ünnepi lakoma (miste). Mivel mind a négy micva a héber „mem” betűvel kezdődik, ezért gyakran emlegetik ezeket a „négy mem” micvájának is.

A Megila történetének részletes elmesélése helyett, álljon itt Kepes Boriska 1932. március 22-én, a Zsidó Ujság hasábjain, Purimi sorok címmel közölt gyermekverse, mely kiválóan összefoglalja az ünnep történetét:

 

„Purimnak ünnepéről a jó öreg pap

Elmondja, hogy mily jelentőségű e nap.

Achasvérusnak meghalt felesége

És másikat keresett az ő helyébe.

A szép leányokat elhívatta

És őket sorba állította,

Hogy a legszebb leányt feleségül vegye

És az ország királynőjévé tegye.

Élt az országban egy ember Mordecháj

Annak egy szép nevelt leánya csupa báj.

Azt mondta leányának menjen el a választásra

Majd meglátja ő lesz a királynak párja.

A leány nevelő-apjának szót fogadott

Nem nagy bizalommal, de a sorba beállott.

A király mikor megpillantotta,

Rögtön feleségül választotta.

A király feleségét nagyon szerette

És minden kívánságát teljesítette.

Volt a királynak egy tisztje Hámán,

Nála mindennapi volt az ármány.

Hámán a zsidókat ki akarta pusztítani,

De Eszternek sikerült ezt meghiúsítani.

Ebből is látjuk, Isten csodatevő kezét,

Ezért üljük minden évben Purim ünnepét.”

 

Purim története elválaszthatatlan Esztertől, ahogy Eszter személye is elválaszthatatlan Purimtól. De milyen is volt valójában Eszter? A Talmud négy nőt nevez „világszépének”, közöttük Esztert (Megila 15a). Persze ez nem is különösebben meglepő, hiszen a Megilából is kiderül, hogy Esztert a birodalom legszebb leányai közül választotta ki Achasvérus, ugyanakkor Eszter feltételezett kora már annál inkább meghökkentő. A Midrás három opciót sorakoztat fel: a feltételezések szerint a legfiatalabb kor 40 évesnek, míg a legidősebb 80 évesnek írja le Esztert, a gimátria alapján viszont 75 éves lehetett (Beresit raba, 39:13). Az pedig még ennél is elképesztőbben hangzik, hogy Eszter bőre „zöldes” színű volt! Eszter héber neve ugyanis Hadassza, mely magyarul mirtuszt jelent, a Talmudban pedig rabbi Josua ben Korha ezt úgy magyarázza, hogy Eszter sok tulajdonságában hasonlított ehhez a dísznövényhez (Megila 13a).

Köztudott, hogy a Megila az egyetlen olyan szent irat a héber Bibliában, vagyis a Tanakhban, melyben nem szerepel az Örökkévaló neve – ezért is volt kérdéses, hogy Eszter-tekercsét is beválogassák-e a Tanakh könyveibe… Viszont a fenti fejtegetéseket végigolvasva már nem kételkedhetünk abban, hogy nem az Örökkévaló lenne itt is a mozgatója a történet szálainak.

A Megila szövegében tehát nincs konkrét leírása az Örökkévalónak, mégis sejthető, hogy ő választotta ki Esztert, aki nem véletlenül lett a zsidó nép megmentésének fő alakja. Bár Eszternek nem ismert semmilyen próféciája, mégis a hagyomány a hét női próféta egyikének tartja őt.

Viszont, ha a Purim történetét nem csak az egyszerű szövegen keresztül vizsgáljuk, hanem a Megila mélyére ásunk, akkor számos inspiráló, univerzális gondolatot is nyerhetünk Eszter cselekedeteiből:

„A fájdalmat nem csak elfojtani, hanem felhasználni is lehet”: Eszter nagyon korán teljes árvaságra jutott, sokat volt magányos, a gyermekkori fájdalmai végigkísérték életét. Viszont múltjának akadályait építőkövekként használta fel attól a pillanattól kezdve, hogy belépett Achasvérus palatájába, ahol sokáig titkolnia kellett zsidó származását. Eszter úgy döntött, hogy nem elfojtja, hanem használja fájdalmát, erőt nyer belőle.

„Az igazi boldogságot az adja, ha nem csak a saját jólétünkért élünk”: Eszter megtehette volna, ha kilétét sosem fedi fel és hedonista módon éli életét a luxuslakosztályában. Viszont Eszter a pompa közepette sem felejtette el népét és az egyéni felelősségét, mert tudta, hogy az ő vállán nyugszik a zsidók jövője.

„Legyünk alázatosan, mert közösen többre vagyunk képesek”: bár azt gondolnánk, hogy minden esetben az a tanácsos, ha csak egymagunk dolgozunk egy jó cél érdekében, viszont be kell látnunk, hogy a közösségben több az erő. Eszter királynőként, mint a birodalom egyik leghatalmasabbjaként dönthetett volna úgy, hogy saját maga menti meg népét, viszont ő mégis minden egyes zsidóhoz fordult, hogy böjtöljenek és imádkozzanak érte. Eszter bár hatalmas volt, mégis alázatos, aki nem szégyellt segítséget kérni.

„A hit egyik legfontosabb eleme a kitartás”: Az igazi hit nem feltétlenül azt jelenteni, hogy mindig bátornak és erősnek kell mutatkoznunk, hanem sokkal inkább azt, hogy ha megtorpannánk, esetleg elbotlanánk az úton, akkor is képesek legyünk felállni és továbbhaladni. Ahogy tette ezt Eszter is, aki a királyhoz menet elbizonytalanodott ugyan, de kérte az Örökkévaló segítségét és továbbment és sikerrel is járt.

A Megila üzenete örökérvényű, melyből a 21. században is meríthetünk. Higgyünk hát az Örökkévalóban, akkor is, amikor „elrejti előlünk az arcát”, hogy erőt nyerünk a hétköznapi küzdelmeinkhez és így közelebb kerülhessünk egy jobb jövő felé. Vidám Purimot kívánunk minden kedves Olvasónknak!

 

Újabb díjjal tüntették ki az 1945 alkotóit

Az elmúlt napokban vehették át az 1945 alkotói a MÚOSZ Filmkritikusok díját. Gratulálunk a MAZSIKE díjával is kitüntetett stábnak. Az alábbiakban Báron Györgynek a Filmkritikusok Szakosztálya elnökének az értékelését olvashatják.

 

Török Ferencnek a Magyar Filmkritikusok B. Nagy László díját elnyert filmje úgy kezdődik, akár egy western. Kihalt vasútállomáson cserzett arcú kocsis és társa várakozik az érkező vonatra. A Délidő nyitó képsora ez, vagy a Volt egyszer egy vadnyugaté. 1945 alföldi Magyarországa első látásra nem különbözik a Wild Westtől: vadak a viszonyok, nemrég még lövések dördültek itt, a régi rend még, az új már nem működik. Történelmi szempontból a senkiföldjén járunk, határvidéken, ahol a vadnyugati történetek játszódnak. A lassan betöfögő vicinálisról széles karimájú kalapos, őszes szakállú, sötétbe öltözött markáns férfi és egy fiatalabb kászálódik le, koporsószerű jókora ládákat pakolnak a lovas kocsira és elindulnak az óra járásnyira fekvő falu felé. Miközben lassan poroszkálnak a település irányába, az ott élők békés élete az érkezők hírére felkavarodik. Mert nem a vadnyugaton vagyunk, hőseink nem férfias pisztolypárbajokból jönnek, hanem a század poklából, koncentrációs táborból. A falubeliek nem tudják, pontosan kik ők és mit akarnak, csak annyit, hogy zsidók, azon kevesek közül, akik túlélték a holokausztot. Elhagyott javaikat most a helyiek bitorolják. Többségük nem rabló vagy tolvaj, az akkori törvények szerint jogszerű határozattal jutottak annak idején a házakhoz és a jószágokhoz, volt, akire maguk a tulajdonosok bízták megőrzésre. A főtéren álló drogéria például a nagyhatalmú helyi jegyzőnek jutott, aki fiának szánja nászajándékba. Aznap lenne épp az esküvő, arra készül az egész falu. Még az ünnepi asztalra kerülő eszcájg is elbitorolt zsidóvagyon. Élnek itt valódi bűnösök is, olyanok, akik az olcsó zsákmány nevében feljelentették a szomszédaikat, de a többség bűne „csak” annyi, hogy közömbösen nézte elhurcolásukat, aztán beleült a készbe, hiszen „azoknak” már úgysem lesz rá szükségük. Fél hát mindenki, maga sem tudja, mitől. Hogy bosszút állnak? Hogy mindent vissza kell adni? Vagy csak attól, hogy legalább maguknak be kell ismerniük, jobban örültek volna, ha senki nem jön vissza.

A Szántó T. Gábor Hazatérés című novellájából forgott 1945 a szembenézés filmje, mint volt a Hideg napok vagy a Jób lázadása. Az áldozatokról szól, a vétkesekről és a néma cinkosokról. Fontos mű, amely emlékezik és emlékeztet arra, amit nem szabad elfelejteni.

Báron György

Felavatásra került az emancipációs emléktábla

Az emléktábla létrejöttében a Mazsike és a MAZSÖK működött közre,  és az Országgyűlés képviselőházának egykori épülete, a mai Olasz Kultúrintézet falán (1088, Bródy Sándor utca 8.) került elhelyezésre, ahol az emancipációs törvényt 150 évvel ezelőtt elfogadták.

A vendégeket köszöntötte Kirschner Péter, a MAZSIKE elnöke, illetve Gian Luca Borghese az Olasz Kultúrintézet vezetője, majd avató beszédet mond Latorcai Csaba a Miniszterelnökség helyettes államtitkára. A szellemes és izgalmas történelmi visszatekintésről Csorba László történész, egyetemi tanár gondoskodott. Csuja Imre színművész pedig néhány szavalattal egészítette ki az ünnepélyes beszédeket. Az emléktáblát végül Latorcai Csaba helyettes államtitkár és Szabó György,
a MAZSÖK kuratóriumának elnöke avatta fel. Koszorút helyezett el a MAZSIKE, a MAZSÖK, a MAZSIHISZ, a MAZSISZEM, továbbá Gian Luca Borghese az Olasz Intézet, David J. Kostelancik az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetsége, és Latorcai Csaba Magyarország Kormánya nevében.

Az emléktábla állítását Magyarország Kormánya támogatta. Külön köszönet a támogatásért az Olasz Köztársaság Budapesti Nagykövetségének és az Olasz Kultúrintézetnek.

 

a Mazsike nyilatkozata a Horthy-emlékmiséről

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület tagsága megdöbbenéssel fogadta a hírt, amely szerint éppen a Nemzetközi Holokauszt Emléknapon tartanák a Horthy Miklósra emlékező szentmisét. Ezt nem lehet másként értelmezni, minthogy a szervező, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége arcul csapja mindazokat a keresztény hívőket, akik önfeláldozó módon mentették üldözött zsidó honfitársainkat, és azokhoz csatlakoznak, akik több mint félmillió magyar állampolgárt vetettek oda áldozatul a történelemben egyedülálló zsidó népirtásnak. Szomorú, hogy ehhez felelős állami tisztségviselők adják nevüket, személyes jelenlétüket, szembe menve a hivatalos emlékezetpolitikával, nem törődve az áldozatok emlékével. Miközben éppen a templommal szemben, az Erzsébet híd hídfőjén található az az emléktábla, amelyet a Wallenberg Emlékévben valamennyi embermentő tiszteletére állított Magyarország kormánya.

Egyesületünk számos formában és alkalommal járult hozzá valamennyi áldozat emlékének megőrzéséhez, ápolásához, ezért is kötelességünknek érezzük, hogy csatlakozzunk a Nemzetközi Holokauszt Emléknap megcsúfolása elleni tiltakozáshoz.

Meghívó kiállításmegnyitóra

Az ENSZ holokauszt emléknapja alkalmából 2018.január 25-én 11 órakor kiállításmegnyitóra kerül sor az Élet Menete szervezésében a Dohány zsinagóga sírkertjében.

Az eseményen felszólal dr. Frölich Róbert országos főrabbi, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, és dr. Latorczai Csaba helyettes államtitkár. Hegedűn közreműködik Mága Zoltán hegedűművész.

A rendezvény díszvendége Aharon Tamir, a nemzetközi Élet Menete főigazgatója.

Részvételi szándékát mindenki az rspv@eletmenete.hu címen jelezheti.

Váratlan veszteségünk

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöksége elveszítette egy örökké tevékeny, frissen gondolkodó tagját. Szegő András (1945. február 6.-2018. január 22.) váratlan balesetben hunyt el. Halála számos helyen hagy betölthetetlen űrt, nem csak családjában, hanem a zsidó közösségben is. Szentendre zsidó múltjának, hagyományainak egyik legelhivatottabb őrzője, a helyi Magyar-Izraeli Baráti Társaság lelke volt. Egyesületünkben ő volt az, aki minden, a zsidóságot, sértő, bántó, az antiszemitizmus legkisebb jelét mutató megnyilvánulásra hevesen, másokat is magával ragadó módon reagált. Ugyanakkor bölcsessége mindig mindenkit visszatartott a meggondolatlan lépésektől. Ötletei, megfontolt tanácsai mindig előre vitték ügyeinket.

Szegő Andrást a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület saját halottjának tekinti.

Elhunyt Stark András

Néhány nappal az első vidéki – többek között Pécsett megrendezett ZSIFI, azaz Zsidó és Izraeli Filmfesztivál lezárulta után hunyt el Stark András, a pécsi zsidóság emblematikus alakja. A MAZSIKE az alábbi, személyes hangú szavak továbbításával búcsúzik tőle.

Mit ünneplünk valójában Hanukakor?

Cseh Viktor 2017.decemberi számában megjelent írását közöljük.