(részlet)
Az a megtiszteltetés ért, hogy székfoglalót tarthatok a Széchenyi Művészeti Akadémián. Pártos Géza kiváló rendező így szólt egy születésnapján: Hetvenöt éves lettem, ez velem eddig még nem fordult elő.
Fotó: Szigeti Tamás/mta.hu
Én velem meg az fordult elő, hogy 90 lettem, és ezért arra biztattak, hogy beszéljek magamról. Ma már ez az évszám nem olyan rendkívüli, mint ötven évvel ezelőtt, de talán feljogosít arra, hogy saját emlékeimet és gondolataimat tárjam önök elé. Néhány emléket meg tanulságot.
Mert egyébként miről is beszélnék?
Arról, hogy a politika, meg a közélet ma elég rémes? Vagy arról, hogy a propaganda, miközben infantilis, néha már goebbelsi magasságokba szárnyal? Hogy a morál hiánycikk, anyanyelvi szinten megy a hazudozás és a gazdasági helyzet rémisztő. Mint háborús gyerek minderre gyakran mondtam „De legalább nem lőnek.”
Sajnos már ez se igaz a közelünkben, és ki tudja meddig igaz nálunk?
Ezzel kapcsolatban tudnék mesélni, mert úgy kezdődött a felnőtt életem, hogy Budapesten mindenütt bombák robbantak és én hamis papírokkal bujkáltam. Láttam a parkban padon ülni egy halott fiatalembert a fejéből szivárgott még a vér, nyakában tábla lógott rajta a felirat: „Katonaszökevény. És az egyik legkedvesebb 12 éves osztálytársamat, a nyilasok igazoltatták és nyílt utcán agyonlőtték.
1944, a légoltalmi pincében ültem, a bombák becsapódását egyre közelebbről hallottam. Majd egyszerre kialudt a villany, iszonyatos zaj támadt, remegett az ég és a föld.
A szomszédos négyemeletes házat porig bombázták. A sötétben hullott rám a pince plafonjáról a vakolat, és akkor arra gondoltam:
Fél évvel ezelőtt még azon izgultam, hogy hányast kapok matematikából. A szomszédunkban, ez ma is százezrek élménye.
(…)
Hogy az ellentmondások milyen fokon vannak jelen az életünkben arról a napokban újabb leckét kaptam. Tokajban jártam és hazafelé benéztünk Mádra. Mádon a világháború előtt jelentős zsidó közösség lakott. ”Ott tart ahol a Mádi Zsidó” szól a mondás A közösséget a nácik kiirtották. Pusztulásnak indult a gyönyörű 18 század végén épült késő barokk zsinagóga is.
És most, hogy arra jártam azt láttam, hogy zsinagógát gyönyörűen rekonstruálták. mellette még iskola is épült. Gyönyörű az egész! De azt is láttam, hogy a közvetlen közelben megy egy út, amit az antiszemita írásokat is publikáló Wass Albertről neveztek el. Tapintatosan! Gondolom, hogy azért mégiscsak legyen egyensúly ebben a mi ellentmondásos világunkban.
Wass Albert mint erdélyi idol kultusza számomra azért is irritáló, mert Erdélyből én sokkal jelentősebb írót, és színesebb és nem utolsó sorban makulátlanabb személyiséget is ismerek, Gróf Bánffy Miklóst. Róla korántse látok annyi utcát elnevezve. Pedig az ő érdemei valóban hallhatatlanok:
Korábban arra gondoltam, hogy ha valamikor szóhoz jutok ezen a megtisztelő fórumon, akkor róla fogok beszélni, az erdélyi arisztokratáról, aki nekem, a Bérkocsis utcai proli gyereknek, oly mértékben a bálványom.
Bánffy a huszadik század elején úgy vette át az Operaházat intendánsként, hogy üres volt a nézőtér, és a színház a csőd szélén tántorgott. Az akkori kormány még olyan javaslatot is kapott, hogy ha ez így folytatódik akkor az Ybl Palotából csináljanak gabonaraktárat. Bánffy szanálta és megmentette a színházat. Fölkarolta az ismeretlen Bartók Bélát. (…) Kitalálta és elindította a Szegedi Szabadtéri Játékokat, mecénásként segítette a fiatal erdélyi írókat. Kiharcolta, hogy a második Világháborúban Kolozsvár nyílt város legyen és igy megmaradt épségben a város. Nem úgy, mint pár hónappal később Budapest, ahol valamennyi híd meg a házak 85 százaléka elpusztult. Mert ugyebár hősiesen védték. Ezt ünnepli nálunk minden februárban egy kicsi, de elszánt csapat, feltűnően nagy sajtó szimpátiával, mert a náci nosztalgia az bizony nem akar elmúlni. (…) Tisztességes volt, önzetlen mecénás, jó politikus és zseniális művész. Meg is kapta a jutalmát. 1944-ben a német csapatok felgyújtották kastélyát, az erdélyi „Verszáliát” ahogy a nép a csodálatos Bonchidai kastélyt nevezte Versailles nyomán. Minden porig égett. Bánffy utolsó évei megalázó nyomorba teltek. De nem tartozott semmilyen szekértáborba ezért az emlékét kevésbé ápolják. Hogy lassabban múljon el, készítettem róla egy háromrészes TV filmet amire büszke vagyok. Nézzék meg, ha az útjukba bukkan.
(…)
Bizony szorong az ember, még akkor is, ha életét teljesnek, ha úgy tetszik befejezettnek tekinti. Mert egyre erősödik a tudat, hogy jön valami, amiről nem tudom, hogy mi.
A bizonytalantól való szorongás ellen kell tornászni, úszni és előre tervezni. Az én koromban fontos a tele naptár. Ha nincs feladat, akkor kreálni kell.
És ismét a mérték, az arány! Mert nyilvánvaló, hogy sok mindenben nem tehetem már, amit akarok, meg kell alkudnom a társadalommal, meg a testemmel, meg az egyéb adottságaimmal. De milyen mértékben? Milyen arányban? Nos hát ezt az arányt figyelni – ez is feladat.
(…)
Ne feledd: egyszer élsz! Hogy utána mi történik, azt senki sem tudja. Kíváncsian és jó lelkiismerettel várd a folytatás! De amíg itt vagy, addig szeresd és élvezd az életet! És tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy ezt más is megtehesse.
A teljes beszéd itt olvasható
